Kiss Judit Ágnes versei

Az utolsó rap

Hányszor álmodom még a halálod,
hányszor álmodom még?

Ugyanaz a szcéna, de más a díszlet,
hányszor álmodom, nem azt, hogy véged,
hányszor álmodlak úgy, ahogy készülsz,
fekszel vagy járkálsz, vagy az ágy szélén ülsz,
tanácsokat osztogatsz és rendelkezel,
hogy mit hogyan tegyünk, amikor már nem leszel.

Pedig igazából nem úgy volt, de éjszaka az álom
valamit mindig korrigál a valóságon.
Tudom, szégyelled, hogy féltél, de az ember ilyen fajta,
jól csináltad, hidd el, nincs mit javítani rajta.
Hogy mindjárt meghalsz, mért kell minden éjjel újra látnom?
Hogy kevésbé fájjon, vagy hogy még jobban fájjon?

Szeretlek, anya, tudod jól, csak kicsit sokat ittam,
kérlek, ne gyere többet vissza az álmaimban!

*

Egyirányú

Nem a halál, nem a végállomás,
mi oda vezet, az lehet nehéz.
Vékony csövön, bőrbe szúrt tűkön át
cseppenként tölt el a felismerés:
az élők közé nincsen visszaút,
mint testemben a sejtek, szétrohadt,
vagy felrobbant, vagy benőtte a fű,
egyhelyben állni sem tudok sokat.

Először a színek fakulnak el,
mint mikor túl korán sötétedik,
aztán a kontúrok, végül a hang,
az érintés tart csak ki reggelig.
Ha van reggel, ha van feltámadás,
testnek, léleknek hogyha van,
talán megéri méltón menni el.
Még nem ordítok. Még tartom magam.

*

freskó

keresztről
levéve
élve is
halottan
fiam és
mesterem
fekszem a
karodban

sebeimből
vérzel,
ahogyan
jajongva
szorítasz
magadhoz
fordított
pieta

*

Forrás: Babel Web Anthology (https://www.babelmatrix.org/).

*

Kiss Judit Ágnes (Budapest, 1973) költő, író. Az ELTE magyar szaka mellett oboistának és drámatanárnak is tanult. Az írás mellett színházcsináló, jelenleg a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskolában tanít.

(Forrás: Wikipédia.)

„Kiss Judit Ágnes, úgy tetszik, szerepet játszik. A címszerepet. És játszik a nyelvvel is: szófacsarással teremt álcát magának. (…) Kiss Judit Ágnes, miközben szerepekbe bújna, olyan leplezetlenül és vakmerően költő, ahogy manapság régen nem divat. Verseiben heves és személyes érzelmek lobognak, akár keserű a hangja, akár dévaj, vagy ábrándosan fátyolos. Akár légiesen emelkedett a beszéde, akár keresetlenül nyers, sőt urambocsá obszcén. »S mikor rájön, a szerepben ki van, / magával ütközik frontálisan.«
Nem hiába zenész is, egyik alapformája a dal. Ehhez is kell ma bátorság. És persze tudás. Népdal, blues, sanzon, kuplé – otthon van mindegyikben. De ugyanígy az antik metrumokban és strófaképletekben is.
(…) igazi költő, tehát minden vesztesége nyereség. Minden ütközése erejét növeli. (…)”

(Várady Szabolcs az Irgalmasvérnő című Kiss Judit Ágnes kötet fülszövegében – Alexandra, Pécs, 2006.)