Kovács Gábor: Mindig elképeszt az emberek vaksága

           Éppen vége volt az aktuális tanévnek, s miután kijöttünk a közeli Kovács Cukrászdának hívott intézményből, sétálni kezdtünk a kertvárosi kánikulában. A fák zöld lombkoronái némileg megvédtek bennünket a szikrázó napsütéstől, de már javában tombolt a nyár. Tatárképű, bajuszos, sötétszemű barátom, aki évtizedeket töltött rajztanítással egy külvárosi általános iskolában, így fordult felém:

– Tudom, hogy kedveled Dalí látomásos képeit, ezért elmondok neked egy tipikus, rajzos történetet.

– Nem számítottam rá, hogy szóba hozza ezt a témát, bár annak ellenére, hogy már évek óta pályán kívül voltam, még mindig érdekeltek bizonyos művészeti problémák. Ráadásul különös és meglepő volt, ahogy barátom kiejtette kedvenc festőm nevét, éppen ezért kíváncsian fordultam felé.

– Nem tudom, te hogy vagy vele, de minden tanárnak van néhány emlékezetes órája, amit nehéz elfelejteni – kezdett bele a történetbe kissé rekedtes hangján. – Az egyik ilyen órámat éppen 6-7 éves gyerekeknek tartottam, tehát az iskolában a legkisebbeknek. A feladat röviden ez volt: Rajzold le, hol voltál születésed előtt! – Mielőtt ezt a varázsmondatot kimondtam volna, felkészültem minden lehetséges ellenállásra, sőt még arra is, hogy teljesen új feladatot adjak, ha szükséges. Legnagyobb meglepetésemre semmiféle ellenállásba nem ütköztem. A gyerekek néma csöndben kezdtek el rajzolni. A legdurvább az volt, hogy nem kérdeztek semmit, úgy álltak neki a feladatnak, mint akik mindent tudnak erről a dologról. A kezdeti aggodalmam tehát hamar szertefoszlott. Mondanom sem kell, hogy óra végére remek rajzok születtek. Sajnos ezek közül  egy sem maradt meg. Persze be kell neked vallanom, hogy, a témát illetően, rendkívüli izgalmam ellenére, nem voltam teljesen naiv.   Tisztában voltam vele,  hogy a nyolcvanas évek végén egy David Chamberlain nevű amerikai pszichológus leírta, hogy néhány felnőtt kliense hipnózisban a saját születéséről is beszélt. Ráadásul, ami az emlékeik közül ellenőrizhető volt (lásd orvosi, szülésznői jegyzőkönyvek, stb.) az helytállónak bizonyult. Azt is tudtam,  hogy egy bizonyos Thomas R. Verni,  aki napjainkban a korai személyiségfejlődés egyik legismertebb kutatója, 1981-ben fiatal szülők beszámolói alapján vetette fel először, hogy a 3-6 éves gyerekek talán tudnának a születésükről beszélni, ha valaki venné a fáradságot és megkérdezné őket. Tíz évvel később, 1990-ben, pontosan ezt tette a pszichoterapeuta Jeanne Rhodes, aki 29 gyerekkel beszélgetett a születés “előzményeiről” (az interjúk előtt és után persze beszélt a szülőkkel is), és elképesztő válaszokat kapott.

A gyerekek nagy részének természetesen addigra elmondták már a szülei, hogy hogyan születnek a kisbabák, például így: “te is anya hasában voltál” stb., de a tanulmányt készítő Rhodes hamar felfedezte, hogy a gyerekek rengeteg olyasmit mondanak, amit egész biztosan nem hallhattak a szüleiktől. Elképesztő élmény az orvosi tényekről mit sem tudó négyévesek megfogalmazásait olvasni a méhen belüli környezetről (“úszkáltam”… “meleg volt”… “olyan hangok voltak, mint a halak, glukk, glukk”), születésről, császármetszésről (“kinyomtak engem a bácsik”… “fájtam… kicsit sírtam, de nevettem is”… “úgy jöttem ki, hogy volt ott egy lyuk… hosszú volt és sötét, de fény is volt”).

– Hát igen, a fény, gondoltam magamban. Mindig ide lyukadunk ki, ha életről vagy halálról van szó. S eszembe jutott Dalínak Az emlékezet állandósága című festménye, itt jelennek meg először Dalí torzított, elfolyós órái. A festőt az ihlet állítólag sajtevés közben érte utol, hiszen imádott enni, s a nyúlós sajt, az idő rugalmasságára emlékeztette. Egyesek szerint ennek azért köze volt ahhoz is, hogy akkoriban olvasta Einstein Relativitáselméletét. Mindez szerintem csupa badarság, nyilvánvaló viszont, hogy akkor érthető jobban Dalí festménye, ha egyfajta álom-perspektívából, pontosabban, ha az álomállapot szemszögéből nézzük. E szerint ugyanis a torzított óráknak (a földi világban tapasztalt időnek) nincs ereje az álomvilágban, és ezért elolvadnak.

– Gondolom,  téged is izgat,  hogy hová tűnnek el a születés előtti emlékek? – kaptam fel a fejem barátom hangjára,  aki így folytatta történetét:

– A tudomány mai állása szerint 6-7 éves korunk körül történik valami az agyunkkal, aminek következtében átszerveződik az emlékeinkhez való hozzáférés módja. Nem tudom, mi ez a “valami”, ami történik, de az biztos, hogy köze van egy csomó mindenhez, 6-7 éves korban zárul le például a nyelvelsajátítás, ráadásul ekkor érkezünk el az elvont gondolkodásnak arra a szintjére, amely lehetővé teszi például az írástanulást. Ebben az életkorban szilárdul meg az a készségünk, hogy valóság és fikció közt különbséget tegyünk,  ekkor kezdjük el érteni és élvezni a vicceket. És így tovább… Ezzel együtt valami végérvényesen megváltozik számunkra,  s ez nem más,  mint az emlékekhez való hozzáférés képességének elvesztése. Mintha kizárnának bennünket az Édenkertből. Csak kivételes emberek, írók, művészek, tudósok, vallási vezetők vagy éppenséggel egészen egyszerű emberek – akik a hírnévtől teljesen szabadok – őrizhetnek meg ebből valamit,  a többiek viszont rövid időn belül egy sajátos vakságba lesznek kényszerítve.

– Igen. Ezt a fajta “kiűzetést” én is gyakran megfigyelhettem,  nem tagadom,  hogy ma is értetlenül állok előtte,  de áruld el most már, hogy mi köze van ennek Salvador Dalíhoz? – tettem fel a kérdést a témától lázba jött barátomnak.

– Az ég világon semmi – felelte ravaszkás tekintettel,  s újra kitört belőlünk a nevetés. Majd minden átmenet nélkül a következővel folytatta beszámolóját:

– Dalí magát a megszületés élményét nevezi a Paradicsomból való kiűzetésnek. A hiányérzet nála valójában már ekkor jelentkezik, 6-7 éves korban mindez már szerinte egyértelmű veszteség.  Az emlékezetvesztésről – és nem valamiféle nagyképűségről – szól a következő mondata is: “Minden erőfeszítésem  nap mint nap és mindöröktől fogva egyetlen dologra irányul: hogy sikerüljön Dalínak lennem.” Bizonyos mondatai csak akkor érthetőek,  ha a születés előtti létezésre vonatkoztatjuk azokat,  ilyen például a következő: “A zsigereimből lázadok!  Állhatatos emlékezettel követelek  a túlvilágon egy életet!” A maradék emlékezet – a művésszé vált Dalí maradék emlékezete – visszavezet bennünket egy másik dimenzióba,  a születés előtti dimenzióba.  Ő ugyanis egyszerűen így próbálja leírni ezt a személyes teret (ne feledjük,  hogy ez a kijelentése is retrospektív,  tehát időben a születés előttre értendő!): “Amikor a csillagos eget nézem,  kicsinek találom.  Vagy én növök meg, vagy a világegyetem húzódik össze. Ha csak nem egyszerre mind a kettő. ”

– Na, hát, ennyit Dalíról, akihez képest mindig elképeszt az emberek emlékezet nélküli vaksága – fejezte be történetét hirtelen barátom.

– A délutáni fényben lassan hűlni kezdett a levegő, messze elhagytuk már a Kovács Cukrászdát, amikor szinte automatikusan kimondtam csak úgy magam elé barátom történetének tanulságát: valahol, valamikor, még az is lehet, hogy a születésünk előtt, mindenki olyan, mint Salvador Dalí, csak aztán, egy idő után, ezt egyszerűen elfelejtjük. Sőt már arra sem emlékszünk, hogy elfelejtettünk valamit.

*Első közlés