Murányi Zita versei

régóta tartottam a villámlástól
először Visegrádon szakadt szét
a gyerekkor fölött a dörgést zápor
kísérte az eső ezüstös nemesacél

a fényjáték erejét a szomszédos hegyek
visszhangozták remegett az ablakkeret kövéren
esett le minden csepp de elkeskenyedett
a föld közelében nyelték el őket a sártölcsérek

és később is hányszor szinte már féltem
a koppanástól valahányszor leszakadt az ég
a fák törzse finoman fölfénylett
és volt hogy megperzselődött egy lombkaréj

de most a csöndtől félek a tűz hiánya
amitől néha álmomból is fölriadok hogy
valaki végleg eloltotta és a megperzselt ágak
köré se zöldült ki a levélhalom csak a megperzselt ágak
maradtak és úgy zörögnek mint egy halott cimbalom.

*

estefelé az első csillag
ragyogása a fény haldoklása
mintha apró kazamaták

nyílnának a világűrben
a fájdalom opálos tükre
a tejút azt mondják megvakult

noha mindent lát a lezuhanó fénycsóvák
töretlen fölvillanásaiban még nem nevezte
néven a teremtés apokalipszisát.

*

azon a nyáron az Anna Kávéház
tükörlapjáról szaladt szét a belváros
szürke kockakövek szürkék maradtak
és évtizedes a kopogás közöttük a rés
sok-sok apró megtorpanás a combomon
megcsavarodó rövidnadrág világoskékjét
világosabbra szívta a nyári ég a nap hevét
nem fogják föl felhőcsipkék hazáig kísér
hogy valaminek történnie kellett volna
a magasság tenyerén a nap mozdulatlan
röplabdaként várakozott valaki mégis
a föld fele sodorja délutánra valóban lejjebb
ereszkedik óriási narancssárga seb lebeg
egyre közelebb a talajfelszínhez képzeletben
bele lehet rúgni nem tud kidurranni később
a hold a kávéházból kiszűrődő zajok ahogy két csésze
összekoccanásából de most senki sem jósolt
a nyári üvegablakokon ahogy rásütöttek lámpaoszlopok
valaki a városképről állapította meg hogy koszos
és nem hasonlít a megszokotthoz nem történt semmi
évek adódtak össze és azok reménytelensége
nagy nehezen emlékeztetni kezdett a beteljesülésre.

*Első közlés