Payer Imre versei

Visszhang az árnyékban

Itt minden árnyékban van. Ide nem hatol a fény.
A víz színén szó visszhangja bugyborékol.
Mélyben terjed hangtalan hang:
– Ütni, ütni, vigyázni.
Rést ne hagyjak, ki ne üssenek.
Folyamatos a nyomás.
Egyszer kihagy a figyelmem,
abban a pillanatban
kiütnek, lenyomnak.
Ütni, ütni, vigyázni.
Nyomás. Nem hagyom.
Ütök. Vigyázok.
Ezért születtem.
Ebbe a közegbe.
Arra biztattak, készüljek.
Hogy edzem magam
a Nagy Mérkőzés előtt.
Mikor végre elkezdhettem,
letiltottak, kizártak.
Rájöttem, eleve így döntöttek.
Nem vehetek részt.
Sorsom az igazság pillantása.
A fénybe te nem léphetsz. Ha mégis belépsz,
kiűznek a fényből.
Nyitott szemed tenger mélyébe süllyed –

*

Alakulások

Örvényben vergődöm.
Alig várom, hogy kijussak oda,
ahonnan vergődésem is vizsgálhatnám
– a nyugodt, olümposzi partra.
Megyek az utcán. Sebhelyes házfalak.
A múlt a lábammal együtt mozog.
Emlékszem, a kudarc idején:
azok a sors-száraz léptek.
A képlékeny köd háterén
a fák ágaira tapadt hófoltok
– Isten biedermeier csipketerítője
borul mélybarna asztallábra.

*

Az utca és az utca másika

Ugyanott vagyok.
Ugyanazon a szűk, huzatos utcán,
ahonnan elindultam.
Nem jutottam ki belőle.
Túlságosan magam
elé hajoltam egykor.
Kirepültek a homlokomból a
széles mosolyú sugárutak.
Látom az egykori látásom.
Előrefúródó tekintetem a járda fölött.
Látom a képzetet – a jövő nevűt.
Rálakatolta magát a magam.
Levált róla a teljesség.
Sérült sárhányó a szerelvényről.
Huzatos utcákon baktatok. Látom a lábam.
Ott vagyok, ahonnan elindultam.
Vagy mégsem ott? Más hely? Más közeg?
Az utca és az utca másika. Beszélnek.

*Első közlés