Sógor Zsuzsanna versei

Húsvét, valamikor

Feltámadt e napon…
Zengték körötte.
Előtte, mellette, mögötte.

Ő nem bírta énekelni.
Fulladás fogta el.
Meglazította nyakán a sálat.
Szédült.
Mennem kell, ki, ki, el…
Csak néhány lépés a kijárat.
Három kőlépcsőn le a templomajtóban…
Végre kint!
A lendület vitte még pár lépést, de meg kellett állnia.
Az ég kékje még nem fordult estébe.
Azúrján aranylott néhány kíváncsi csillag.
A tér üres volt.
Nem jött már senki, és mindenki elment, aki akart.
Csak ő állt ott, egyedül.
A színes házfalakat már belepte az est.
A tiszta levegő, mint friss szél a fák között,
úgy járt át tüdeje tikkadt erdején.
Nem tudta levenni szemét az égről.
Fejében egymás kezét fogták a futó gondolatok…
… Kosztolányi, Attila,… kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek, és nézik, nézik a csillagok…
… a csillagok, kik látták Hannibál hadát…
… engem néznek, ki állok az ég alatt most…
Futni kezdett.
A tér kőkockáin koppantak a fekete körömcipő sarkai.
Visszhangozták a sötét ablakok.
Kezében a muszlinsál, kék ballonkabátja szárnyasan lobogott.
Szaladt.
A testvérvárosok kútjából már csobogott a víz.
Tisztán hallotta, ahogy a vízgyöngyök utolsót sóhajtanak,
mielőtt végleg elvesztik önmaguk, s eggyé válnak a medence vizével.
Még futott, amikor befordult a kis mellékutcába.
Akkor elhagyta az ereje.
Sírni kezdett.
Keserű fájdalmak tépték a torkát.
Épp felgyulladt az utcai lámpa, egy narancs fénymaszat.
Ment a narancs fénymaszat felé.
Ezen a húsvéton ez volt a húsvéti gyertyája.

*

(k)arckép

szavait már
elhagyta a jelentés,
szemét hályog fedi,
hogy ne karcolhassa
a valóság pora,
gesztusaiban nincs erő,
fogy körülötte a levegő,
arcára égett önmaga maszkja

*Első közlés