Emlékszem arra a napsütéses délutánra. Nagymamánál voltam, a kertben ücsörögtem. Imádtam ott lenni. A cseresznyefa alatt ültem egy kisszéken, ami az én hétéves méretemnek volt tervezve, ez volt az egyedüli, amiről nem lógott le a lábam és a talpam rásimult a dús pázsitra. Mindig mezítláb voltam. Hiába könyörgött Nagymama, soseTovább…

A szűk, földalatti folyosó végén egy imbolygó alak közeleg felém. Felismerem, Cassius az. – Mi a jelszó? –  kérdez rám ölni kész gyönyörrel. – Jupiter – ordítom rémülten lepelarcába. – Akkor halj meg a nevében – üvölti. S pengéje széttárt karjaim közt tör. véremnek utat[1]. A szomorú ívek árny-keretében, mintTovább…

Eredetileg a cím ez lett volna: „Levél a szomorú lánynak”. Csak épp közben nyílt levéllé vált, miközben a címzett ismeretlen. Talán épp te vagy az. Kedves Szomorú Lány! Kezdjük azzal, hogy a tömegközlekedés nem az én világom. Ha mégis busszal kell utaznom, áldozatként tekintek magamra és a többi utasra, amitTovább…