Windisch József: Levél annak, aki szomorú

Eredetileg a cím ez lett volna: „Levél a szomorú lánynak”. Csak épp közben nyílt levéllé vált, miközben a címzett ismeretlen. Talán épp te vagy az.

Kedves Szomorú Lány!

Kezdjük azzal, hogy a tömegközlekedés nem az én világom. Ha mégis busszal kell utaznom, áldozatként tekintek magamra és a többi utasra, amit a pitiáner őrizetesek filmekből megismert gyűjtőcellájában tapasztalható befelé fordulással próbálok ellensúlyozni. Ezen az augusztusi éjszakán a begubózásban segítségemre volt egy tiszteletet parancsolóan vastag könyv is, így biztosítottnak látszott, hogy az utolsó 5-ös busz félórás zötykölődését háborítatlanul vészelhetem át.

Épp belemerültem volna Hofstadter: „Gödel, Escher, Bach” c. lebilincselő szellemi útvesztőjébe, amikor a Keleti pályaudvarnál fölszálltál. Két sorral hátrébb, velem szemben foglaltál helyet, és amikor a mögöttem lévő távoli semmibe révedő tekinteted megpillantottam, nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy valami történni fog. Pár kényszeredetten elolvasott sor után lopva ismét rád néztem. Ugyanúgy ültél, szemed könnybe lábadt. Büszke tartásod szöges ellentétben volt a szemedből kiolvasható fájdalommal. Nyilvánvaló volt, hogy befelé zokogsz, mint akiben most tudatosult valami végzetes. Fejed lassan az ablak felé fordítottad, és egy könnycsepp az öledben tartott hátizsákodra hullott.

Amennyire láttam, az amúgy sem zsúfolt buszon senki másnak nem tűnt fel a dolog. Én pedig ott feszengtem, mintha csak felelős lettem volna a bánatodért. Könyvem betűi összekuszálódtak, és minden gondolatommal azt próbáltam kitalálni, mi járhat a fejedben. Talán most hagyott el a szerelmed? Az imént értesültél, hogy meghalt valaki, aki fontos volt neked? Felmondtak a munkahelyeden? Nem vettek fel az egyetemre?

Aztán rögtön az jutott eszembe, hogy bizonyára jól esne egy emberi szó. Melléd ülhetnék, megkérdezhetném, mi bánt, és hogy segíthetek-e valahogy. Azám, de mi van, ha félreérted, ha tolakodásnak veszed? Mi van, ha csak rontanék a helyzeten? Hogy tudnék kimenekülni az egyszeriben kínossá váló párbeszédből? Olybá is tűnhetne, mintha ismerkedni szeretnék, holott mi sem áll távolabb tőlem. Nem, ez túl kockázatos lenne. A busz haladt, én pedig bénultan töprengtem valami megoldáson. Ha legalább adhatnék valamit! Mert hogy valamit tennem kell, az nyilvánvaló volt. Azt hiszem, abban a pillanatban én voltam a világon az egyetlen, aki megvigasztalhatott volna.

Hirtelen mentőötletem támadt. A még mindig a kezemben tartott kötetben könyvjelzőként használt Volánbusz-jegy hátuljára a táskámból sebtében előhalászott piros tollal hevenyészett rózsát rajzoltam, és alá írtam: „ne szomorkodj”. Nem volt könnyű, mert a busz rázott, én pedig úgy harminc éve nem rajzoltam rózsát. Közben felrémlett egy régen hallott perzsa tanmese, amiben a király gyűrűjére ezt vésték: „elmúlik”. Gyorsan a bűvös szót is odabiggyesztettem. Az volt a tervem, hogy egyszerűen, mintha csak valami lényegtelen semmiség volna, a kezedbe adom.

Na igen, csakhogy melyik a megfelelő pillanat? Lélektanilag célzottan kell időzíteni. Valahogy észre kellene venned, hogy tudom, mi zajlik benned. Már húsz perce utaztunk egymástól jóformán karnyújtásnyira, és még mindig nem tudtam eldönteni, mit lépjek. Silány érzés volt, mondhatom. Nyomorultul soroltam magamban halogatásom taktikai érvrendszerének elemeit. Végül arra jutottam, hogy a legokosabb, ha közvetlenül leszállás előtt nyújtom át. Igen, mindkettőnknek jobb, ha megkapod, elmosolyodsz, de ezt már nem láthatom. Én majd arra gondolhatnék hazafelé sétálva a nyári éjszakán, hogy tettem valami önzetlenül jót, neked pedig még évek múltán is fel-felrémlene az ismeretlen, akitől virágot kaptál.

Már csak három megálló, már csak két megálló. Magamban elpróbáltam a mozdulatot. Azt fogom mondani, hogy „nézd csak, ez a tiéd”. Vagy inkább hogy „ezt neked rajzoltam”. Ekkor fölálltál, jeleztél, és mire észbe kaphattam volna, eggyel az én megállóm előtt leszálltál. Csak a csüggedt tehetetlenség maradt utánad.

Most október van. Remélem, azóta megvigasztalódtál. Azt kívánom, légy boldog egész életedben. De ha néha mégsem így lenne, ezúton szeretném pótolni, amit elmulasztottam. Itt küldöm neked, és mindenki másnak, aki ezt olvassa:

József Windisch fényképe.

*Első közlés