mint ujjaid között a homok peregnek a percek s perceg szúként felfalva a pillanatokat míg véget nem ér egy falat kenyér csak kegyelem tettek nélküli önzés hogy álmod ne kísértse kimondatlan a „mea culpa” templomod hideg csendjét megzavarva a lépéskényszer nem szabadság a fal is túl közel hol minden kimondatlanTovább…

meg kell hallani itt a csöndet ahogy a fűszálak csörögnek és talpig fehér gyászban hervad a gyöngyvirág a hó alatt szunnyadó tavaszi tájat a halkuló partitúrákat ahol húrként feszül a törzs és a gallyakkal utolsót roppan a szélhegedű a zene mögött a gyérülő réteket az elvesztett lombot a bokros füstötTovább…

Szemöldököd ívét, márványfogad, térded, Kőmíves Kelemen szerettelek téged. Szerettem, szerettem két erős karodat, finom ujjpercedet, csillag homlokodat. Szerettem jövésed, szerettem látásod, vártam ölelésed, nem hittem bántásod. Büszke volt a szívem, szép fiaink apja, fiakat csak az kap, kinek Isten adja. Kelemen kőmíves, mégis elárultál, erős kövek közé mégis bezárattál eTovább…

Érkezik az eső kimossa a várost, néhány utca bokáig vér, a Nap hal. Fuldoklik a járda, nyakán árok, a könyvek felvarrt redőnyök műanyag ablaktokba csapódva. Este a fény körül forog minden, a világ, meg az összes mocska. Falakon vacogó ég, asztalon hidegtál. Második fogás hal és porcelán füge, a monszunTovább…

Akkor kellett volna megölnöm,  mikor egyszer láttalak meztelen, a nagy konyhakést beledöfnöm hasadba, mely volt számomra verem. Megölni, s vérben elszaladnom túl a léten, túl a csillagokon. Miattad könnyekre fakadnom, ahogy sírásban telt gyermekkorom. Ott kellett volna kitörölnöm a lelkemből, lúgozni agyamat. Iszonyattal vágyban pörölni – a látvány után bűnnekTovább…

még csendes a madárvonulás útja de mindig kibomlik a szárnyakban a honvágy százezer éve vérét ajánlja a bárány hogy ne váljunk hollóvá ne vájjuk ki egymás szemét de ki akasztja fel korgó hasa fölé az elismerés aranynak látszó pléhmedálját ki fogadja el a hallgatás ezüstpénzét ki sóvárog az igazság utánTovább…

még dajkáltam a csendet hálával telt ölembe s fölém hajolva egy lett gyermeke és öregje a vasbeton reggelnek az elefántok talpaival taposott esteknek rozsdás műholdak hamvában a szakállas reggel rózsaszínre festett ahogy álltam a hóban bal zoknim feslett s lábujjam nevettem de levettem végleg arcom a szomorúságról és csak pirosTovább…