Nagy Antal Róbert versei

Mondanivaló

Van, akinél lezárul és pont,
csöndben kijelentik, hogy vége.
Másnál egy szomorú sóhaj,
egy beteljesületlen óhaj,
vagy egy rémült kiáltás
van a mondat végén.
Dühös kiabálás,
megszegett utasítás,
megválaszolatlan kérdés
értelmetlen kérdőjellel:
ez is lehet a sors.
A mondat kezdőbetűje nagy,
a végén is lesz egy írásjel.
A két végpont közt
bezárva a mondanivaló.
Lehetőség? Remény?
A kezdet és a vég:
két leküzdhetetlen korlát.
Ha be is teljesíti sorsát,
befejezetlen az ember.

*

Kemény kő lettem,
pedig folyékony állapotban jöttem a Földre.
Anyám, az űr szült fájdalommal,
egy üstökös szíve voltam én.
Most kő vagyok egy ház falába zárva,
az Ember házában, láthatatlan.
A város fényei vakítanak,
még e sötét beton-ruhában is.
A felhők szügyét hasítják a tornyok,
műanyag-parkok köszöntik a reggelt.
Most csak kéneső csepereg,
de egyszer mindent elönt az ősember-óceán.

1 hozzászólás

  1. Nagy Antal Róbert “Kő” című verse is igazolja,hogy a “Litera-Tura Folyóirat” már régen nem a “műkedvelők” ,hanem a modern tudatos alkotók műhelye. Mi mást lehetne mondani,mikor ilyen sorokat olvasunk: “Anyám, az űr szült fájdalommal”,mint mindannyiunkat,de ember voltát azonnal belehelyezi a közösségbe,sőt, túl is lép azon,mikor azt mondja:”műanyag parkok köszöntik a reggelt,most csak kéneső csepereg”.nyilván a vers még finomításra szorul,de az irány, nem az átlagos önkibeszélő korlátok között mozog,hanem kozmikus irányt mutat és folytathatatlan életvezetésünkre figyelmeztet. Gratuláció jár a szerkesztő éles szemének is.

Comments are closed.