Butola Zoltán versei

A csatavesztés ünnepe

A percek, az órák, a napok
meg-megállva vánszorogtak,
ráérősen csoszogtak.

Az Idő kárörömmel
incselkedett velem,
fricskázott, hitegetett,
s kaján mosollyal nézte,
mikor fogy el a türelem.

Egy hétig sem bírtam,
pedig, istenem,
mily elszántan
fogadkoztam!

Nem tudlak megvonni
téged magamtól.

Elég egy pillantásod,
egy érintésed,
egy tervezetlen
gyengéd ölelésed,
s a nagy műgonddal
épített védművek
leomlanak,
a mesterkélt
arckifejezések
lefoszlanak.

Új filozófiám
abban a pillanatban kész:
Ne gondolkozz!
Jobb, ha a pillanatnak élsz!
Ki tudja, lesz-e még részed
ilyen örömben,
boldogságban,
mikor kedvesedet,
ki – lásd be! –
minden gond nélkül
legyőzött e csatában,
karjaidban tarthatod,
ölelheted és
csókolhatod?

Ilyen lehet
a hatalom a gyarlónak,
pénz a rablónak,
heroin a narkósnak.

Igen.
Te vagy az én drogom…

Leteszem fegyverem.
Nem küzdök,
nem harcolok
tovább,
s nem kérdezem
a múltat,
a jövőt,
s mindennek
az okát.

Mert itt vagy Te,
a válasz
minden kérdésemre.

*

Csillagpár

Az éj sötét húrjára
csillagok feszülnek.
Az Orion öve
az égi Nílus partján tündököl,
a Göncöl tengelye
bágyadtan hunyorog
az egykedvű Sarkcsillagra.
Castor és Pollux
egymásra kacsintgat,
miközben a Fiastyúk
féltékenyen figyeli
az Androméda
fel-felderengő halmazát.
A Vega téli álomra
hajtotta fejét,
de a Nagy Kutya
fejedelmeként
a büszke Szíriusz
gyönyörködve szemléli
ősi birtokát.

Miért nem vagy velem?

A vágy felsikolt bennem,
Ízed újra átjárja testem,
Ölelő karodra vágyom,
Elvitted ma is az álmom.

A csillagtengert nézem.
Mint szétszórt kincs, vagyon,
Sűrűsödik, alvad a vérem.
Hiányzol, Kedves, nagyon.

Te szoktad nézni az eget?
Barangoltál már csillagon?
Dohányom füstöt ereget,
Vágyom rád, Kedves, nagyon.

Számtalanszor bejártam már
A határtalan végtelent,
Téged kerestelek mindig,
Utánad kutattam szüntelen.

S megtaláltam a csillagpárt,
Mely szégyenbe hozza az Ikreket,
Odüsszeusz révbe ért már.
Kedves, emeld rám tekinteted!

*

Az ígéret

1.

Aphrodité nekem ígért téged.
Sajnos – miként egykoron Parist –
engem sem tájékoztatott arról,
hogy a világ legvonzóbb asszonya
már nem szabad.
Helené akkor lángra gyúlt,
odahagyta Parisért
házát és hazáját,
férjét és családját.
Emlékszel, akkor ez
mennyi problémát okozott?
S tudom, érted én is
vállaltam volna
egy trójai háborút…

De a szíved nem lett enyém.
A kegyetlen istennő becsapott engem,
ezért átkozza őt most szakadatlan
szavam és a lelkem.

2.

Történetünk banális.
Legfurcsább az benne,
hogy egyszer, sok-sok éve
megálmodtam ezt a véget,
de az álmot elnyelte az enyészet,
s tudatom mélyéről az álom-foszlány
csak most bukott elő,
mikor csapdát kerülni már késő.

3.

Szívembe mártott tollal
írom e sorokat.

Búcsúzom,
bár nem tudom, hogy miért,
hiszen ami elveszett,
sohasem volt igazán enyém.

Életem új értelmet nyert általad,
s nem tudtam mit kezdeni magammal,
mert már nem vártalak.

4.

A varázslat lecsapott,
és magával ragadott,
s oly kiszolgáltatottá tett,
ahogy a megvadult tenger árja
tajtékja cibálja, dobálja
– közben tán meg is szánja –
a partról elsodort gyermeket.
Egyszer-egyszer még tehetetlenül,
hiábavalóan kalimpálva
a felszínre kerül,
aztán törvényszerűen
végleg elmerül.

5.

A láthatáron alakod bontakozik ki,
A könyv lapjáról sem tudlak száműzni,
A képernyőn is az arcodat látom,
S rólad szól éjszaka minden álmom.

6.

De időm lejárt.
Ha valaha mégis megszáll a vágy,
s elkezdesz játszani nekem,
ha egyszer kivirul szívedben a szerelem,
akkor rohanj, egy percet se várj,
nézz reám, hívj, szólj, kiálts!

S ha evilágon nem történik ez meg,
én várlak majd ott is,
túl e földi élet átkán,
a szerelem planétáján,
várok rád örökkön örökké,
mert az nem lehet,
hogy ne teljesüljön be
az ígéret.

* A versek a szerő Megérintjük a végtelent című kötetében jelent meg, 2019-ben.