Egervári József: Zuhanás – koreográfia nélkül

Kihajolt a tízemeletes épület tetejének peremén, a mélység belekapaszkodott, azonnal magával akarta rántani. A szél vad táncot járt, hangosan csörögtek az ott felejtett antennák, mementói egy letűnt kornak. A hatalmas kommandós kés megcsillant a napfényben. Imádta. Lelke, ereje, akarata volt, tökéletesen kidolgozott markolatú, akár egy odaadó szerető, a tenyerébe simult.
A fiatal nő nem mozdult, csak rémülten bámult rá. Kezeit a férfi az épület íves, fém tartóelemeihez kötözte, mintha egy karcsú kupola alatt ácsorgott volna, száját vastag, átlátszó ragasztószalag fedte, fülétől füléig.
Szép nő, állapította meg rezignáltan, szinte ki sem mondva a szavakat, vékony, lezser ruháját az erőteljes szél teljesen a testéhez tapasztotta, kiemelte formás melleit, lapos hasát, izmos combjait, de még kívánatosan domborodó szeméremdombját is. Elkapta tekintetét róla; nem kellene megölnöm, talán elég lenne, ha megerőszakolnám, morfondírozott. A kés biztatóan simult tenyerébe. Odasétált a kikötözött nőhöz, hosszasan nézte az arcát, a szemét, aki elkerekedett, rémült tekintettel bámult vissza rá.
Az anyjával kezdődött minden, és talán ott is végződött. Még iskolába se járt, amikor egy napon maga elé állította, érezte leheletén a bor szagát, melyet felerősített a rengeteg elszívott cigaretta. Két ujjával összecsippentette orrát, erre anyja lekevert neki egy pofont.
Ne bohóckodj, te kis patkány, ha hozzád beszélek!, üvöltötte. Én nem akartalak téged. Régen sem akartalak. Most sem akarlak. Jobb lenne, ha kiszaladnál az utcára, hátha elüt egy busz vagy egy teherautó! Hidd el, könnyebb lenne mindkettőnknek. Üres tekintettel bámult fia szemébe, aztán legyintett, öntött magának az olcsó borból, rágyújtott egy cigarettára, bekapcsolta a televíziót.
Két évvel később egy sötét éjen arra ébredt, hogy alig kap levegőt, füst áramlott be az ajtó alatt, félelmetes ropogás hallatszódott anyja szobája felől. Kinyitotta az ablakot, kiugrott az utca kövére. Anyja szobájának ablakán vöröses lángok csaptak ki, a tűzoltóautó szirénázva fordult be a sarkon, néhány szomszéd és kíváncsiskodó ácsorgott az utcán, már a tető is égett, aztán hatalmas robajjal beszakadt.
– Nem haragszom rád. Gyönyörű vagy. Mindig is ilyen gyönyörű nőt akartam magamnak, mindig is azt akartam, hogy valaki nagyon szeressen, hogy valakit én is nagyon szeressek. Egyszerű ez – simította meg a lány arcát, aki elkapta a fejét. Ezen bedühödött, lekevert neki egy pofont. – Mondtam, hogy nem akarlak bántani, de ha ezt így folytatod, megduglak, aztán elvágom a torkodat. Nekem már mindegy. Minden nő ribanc, a pasik azt gondolják, hogy ők a dominánsok, ők keresik a pénzt, ők elégítik ki a csajokat, pótolhatatlanok, körülöttük forog a világ, de a csajoknak csak a pénzük és a farkuk kell, ez a kettő motiválja őket, hogy működtessék saját kis világukat. Igen, gyűlölöm a nőket, meggyűlöltették magukat, de te ezt nem értheted, te csak következménye vagy az élet kibaszott szövevényének, következménye és áldozata, a véletlen sodort utamba, a gyönyörű, kerek segged az oka mindennek, úgyhogy csak a véletlent hibáztathatod sorsodért, ártatlan áldozat vagy, nem több, akit elém sodort a szél.
Utálta az intézetet, vézna kis patkány volt, szép arccal, de ez a fiúkat nem hatotta meg, farkastörvények uralkodtak, és ököljog, a gyengéknek nem sok szavuk lehetett. Az intézet megtanította neki az élet törvényeit, ha nem vagy egy magas, erős állat, ha nincs pénzed, örökké csak csicska lehetsz, hiába bájos a képed, nem jutsz semmi. Már alig emlékezett anyja arcára, csak a bor- és dohányszagra.
Épp betöltötte a tizennégyet, amikor egy este a folyosón rohant Csizek Frédi elől, aki meg akarta verni. Nem tudta, hogy miért kergeti a tagbaszakadt fiú, de nem is volt kíváncsi az indokra. Futott, mert futásban jó volt, soha nem érte utol senki.
Bokodi Lajos! Megállj, te pernahajder! – kiáltott rá a nevelői szoba kitárt ajtajából Guzsai Eleonóra, az intézet igazgatója. Utálta, ha valaki Lajosnak szólította, állítólag az apja is Lajos volt, ráadásul Bokodi, így letagadhatatlannak tűnt a rokonság, de egy rohadék Bokodi Lajosból éppen elég egy, nem kell kettő! Valójában ő nem is Bokodi, és nem is Lajos, ez csak az élet tragikomédiája. Te kis nyomorult, este tizenegykor miért rohangálsz a folyosón?, ragadta meg a fiú ingét az igazgatónő; egészen közel hajolt az arcához, édes parfüm és krumplifőzelék szagot árasztott, melyet még undorítóbbá tett a blúza alól gőzölgő izzadtság szag. Guzsai Eleonóra alacsony volt, kövér és nagyon csúnya, hórihorgas orra alatt, duzzadt ajkai között sárgás, kócos fogsorával állandóan vicsorgott; közelített már ötvenedik életévéhez, egyre elkeseredettebben vadászott férj után, de egyetlen pasi nyakába sem tudott hurkot vetni; legalább néha egyik-másik megbaszhatna, morogta, ám erre sem talált vállalkozót. Lajos, ezért büntetés jár, most bemegyünk az irodámba, vonszolta maga után a megrettent fiút, akinek halvány fogalma sem volt arról, mi következhet. Mindenre felkészült, legfeljebb összeverekednek. Nem, nem fogja hagyni magát.
Az igazgatónő bezárta az irodája ajtaját, nem volt ellenséges, játszunk, jó?, kérdezte vigyorogva; egy durva zsineggel felkötötte a fiú kezeit a központifűtés rozsdásodó csövéhez, aztán elé térdelt, lehúzta a melegítőjét, az alsóneműjét, benyúlt kövér kezével combjai közé, heréit simogatta, aztán merevedő hímvesszőjét a szájába vette.
Bokodi Lajos nem állította, hogy ez elviselhetetlen volt, ám sokkal jobban szerette volna, ha mindezt Sáfár Lili csinálja vele, az a gyönyörű, fekete hajú lány a párhuzamos osztályból, akivel imádott beszélgetni, imádta illatát, mély örvénylésű tekintetét, érzéki ajkát. Kioldódott a zsineg, határozottan érezte, hogy ő Lilit akarja, váratlan gyorsasággal és kíméletlen erővel lendült meg jobblába, térde az igazgatónő arcát találta el. Hanyatt dobta magát, szája vérzett, nem mozdult.
Amikor szélnek eresztették őket az állami gondozásból, néhány hónapig egy távoli rokonnál húzta meg magát, egy pékségben talált munkát, gyorsan kitanulta a szakmát, Kornél úr, a pékmester megkedvelte őt, gyakran meghívta magához vacsorára. Egyedül élt, három feleséget fogyasztott el, kettőtől elvált, a harmadik meghalt. A nőket nem lehet megérteni, fiam, okította egyszer, a vacsora utáni borozgatás közben; ne is reménykedj ebben, az ő agyuk teljesen másképp működik, mint a férfiak agya. Nem rosszabb, nem mondom én, ám ők másképp látják a világot, talán még jobban is. A férfiak a pöcsük és a gyomruk után mennek, leegyszerűsítve kezelnek mindent, hímek akarnak lenni, vezérhímek, ez az egyetlen fontos számukra, és ha ezt a nő elismeri, tud bánni vele, akkor nincs baj, ám ha a nő nem csak szép, hanem okos is akar lenni, megalázva, porba tiporva a férfi méltóságát, akkor gyorsan követelőző sárkány válik belőle.
A fiú Lilire gondolt, aki nem akart vele menni az intézet után. Orvos leszek, hidd el, Lajos, te is tanulj, mutassuk meg ennek a szemét világnak, hogy mi sem értéktelen söpredék vagyunk!
Egyszer szeretkeztek, az utolsó nap éjjelén; mélyen beszívta a lány illatát, feszes, izmos combjai derekát szorították, aztán hanyatt döntötte az ágyon a lány, ráült, magáévá tette, lihegve, hörögve, kiszakítva mindkettőjüket a sivár terem sötétjéből, megidézve az öröklétet, mely csalóka délibábként izzott közöttük a hideg holdfényben.
– Tudod, két feleségem is volt, mindkettőt nagyon szerettem. Az első szépséges tüneményként csöppent az életembe, kényeztetett, tenyerén hordott, legtitkosabb vágyaimat is kitalálta és megvalósította, de utált takarítani és mosogatni, főzni pedig nem tudott. Mindig azt mondta, én vagyok az ő cukor mosómedvéje, hát, mostam is. Egy férfi tartsa el szíve hölgyét, közölte hidegen, nem törhet le a körmöm sikálás közben, és nem áll jól nekem a kötény, nevetett megvetően. Ha nem tudsz eltartani, akkor húzz el a francba.
Másfél év után elhúztam a francba közös lakásunkból. Egy táskába gyömöszöltem minden cuccomat. És ismét nincstelen lettem.
Odalépett a lányhoz, egy hirtelen mozdulattal felemelte a lány szoknyáját, belecsúsztatta kezét a bugyijába. Érezte ujjain a finom, de erőteljes szőrzetet, érzékelte, hogy gondosan megnyírták. A lány összeszorította combjait, vergődött, amennyire csak engedte a kötél. Bokodi hátrált, dühösen letépte a falatnyi bugyit. Nem, nem a lányra volt dühös, hanem önmagára. Nem szerzett neki örömet, hogy ujjaival érinthet egy női nemiszervet. Visszalépett, megmarkolta a lány kemény melleit, gyönyörűek voltak, ruhán keresztül is, finom melltartója inkább csak megemelte a kívánatos halmokat, mint vaskos páncélba zárta. Egészen közelhajolt arcához, belenézett a szemébe, de csak félelmet és viszolygást látott.
Leült egy szürke betongerendára, rágyújtott egy cigarettára, mélyen leszívta a füstöt.
– A nevedet is tudom, Donász Emília vagy, egyetemista. És van egy pasid is. Jóvágású, láttam valamelyik nap. Szép gyerekeitek lehetnének.
Nekem szerencsére nincs gyerekem. Egy sem. Mennyire utálnák, hogy ennyire semmirekellő apjuk van! Ugye, te is így gondolod? Egy ripacs vagyok, aki csak annyit akart, hogy szeresse valaki.
A második feleségem teljes ellentétje volt az elsőnek. Kis cetlikre írogatta a napi feladatokat, minden egyes percét beosztotta életüknek. Mindennek megvolt a maga ideje, a munkának, a tévézésnek, a szeretkezésnek. A napirendtől soha nem lehetett eltérni. akkor is aludni kellett, ha még nem voltam álmos, akkor is enni, ha nem voltam éhes, mert épp az következett. És az ágyban mindig ő volt felül. Mindig.
Három évig bírtam vele. Egy vasárnap délelőtt kiborítottam a konyha kövére a szemetes tartalmát, rá a fortyogó sertéspörköltet, majd a serpenyőben lévő tarhonyát. Öntöttem magamnak egy féldeci pálinkát, aztán még egyet, összepakoltam a cuccomat, köszönés nélkül távoztam. A maradék pálinkát is elvittem magammal.
Tudod, Emília, ha nincs összhang, ha nem azonos frekvencián rezegtek, akkor sosem fog működni semmi. Sosem.
Rosszkedvűen bámulta a lányt, kereste magában a gyűlöletet, ám nem lelte, helyette csak a kiábrándultság és keserűség ragacsos nyála gyűlt torkában, ám képtelen volt kiköpni, lenyelni viszont nem akarta. Megszorította a kommandós kés nyelét, mintha abból erőt meríthetne, ám nevetségesnek tűnt, egy kikötözött lány, egy kését szorongató szerencsétlen hülye, mindketten kétségek és fájdalmak között vergődve; gyűlölni sem olyan egyszerű, ha az ember nem arra vágyik, ha nem az élteti, suttogta maga elé. Nézte az Emília arcán legördülő könnycseppeket, melyek beszivárogtak a széles ragasztószalag alá. Gyönyörű lány volt. Nem volt, még most is az.
Rágyújtott egy újabb cigarettára, elővette telefonját, megnézte facebookját, üzeneteket küldözgetett, szótlanul bámult maga elé.
– Jól van, fejezzük be ezt az egészet – pattant fel a betongerendáról. A lány kétségbeesetten rázta a fejét. – Szereted a pasidat? Bólints, ha szereted! – ragadta meg vadul a lány vállát, aki bólintott, miközben patakzottak arcán könnyei. – Az nem elég! Nem a tulajdonod, nem tehetsz vele, amit csak akarsz, nem élhetsz vele vissza, hogy ő szeret téged! Megértetted? – rázta meg a lány vállát, aki ismét bólintott. – Ígérd meg nekem, hogy úgy fogod szeretni, ahogyan még senki! Ígérd meg! – üvöltötte. – Ha nem úgy lesz, visszajövök! És megbüntetlek!
Fellépett az épület peremén magasodó betonszegélyre, kését visszadugta a tokba, nézte a lányt, aztán szép lassan hanyatt dőlt. A mélység sem akarta őt, de aztán szánakozva befogadta.
– Visszajövök! Hülye barom! – röhögött hangosan, majd a röhögés köhögésbe fulladt. – Csak én vagyok képes ilyen ökörséget összehordani! – ismét fuldokolva köhögött és röhögött. – Még a végén ez a kurva cigi visz a sírba! – motyogta. A füle mellett zúgó szél furcsa dallamot játszott, az ég olyan kék volt, mint még soha. Egyetlen apró felhőfoszlány leskelődött nyugaton. És nem mozdult.

©Sarolta Gyoker: Fuldokolva

1 hozzászólás

  1. Pszichomókus legyen a talpán, aki megérti az eltévedt lélek rejtelmeit.
    Jó írás. (félelmetes)
    Vox

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük