38. lapszámunkat, Ilka Gábor szobrász alkotásai díszítik. Ilka Gábor, 1994 óta készíti apró szobrait, melyekkel új műfajt teremtett. Az első hat év csendes alkotással telt. A megmutatkozás éve a 2000. esztendő. A Kulturális Örökség Minisztériuma által kiírt „Amator Artium” /művészetek szerelmesei/ pályázaton, – mely triennálé- első megmutatkozásán egyéni alkotói díjbanTovább…
Itt minden árnyékban van. Ide nem hatol a fény. A víz színén szó visszhangja bugyborékol. Mélyben terjed hangtalan hang: – Ütni, ütni, vigyázni. Rést ne hagyjak, ki ne üssenek. Folyamatos a nyomás. Egyszer kihagy a figyelmem, abban a pillanatban kiütnek, lenyomnak. Ütni, ütni, vigyázni. Nyomás. Nem hagyom. Ütök. Vigyázok. EzértTovább…
Levegőt veszek: tehetem. Ő nem teheti: meghalt. Élek, és nincsen elegem. Őneki sem volt: meghalt. Lüktet a szívem: szeretek. Ő nem szerethet: meghalt. Megvakarom a fülemet. Ő nem vakarja: meghalt. Levágom körmöm és hajam. Rajta tovább nő: meghalt. Meddig tart? Folyton kérdezem. Ő nem kérdez már: meghalt. Túlvilágunk követelem. NemTovább…
Hajnal Anna szavai közt sétálva; 1907-1977 Hetven év hollózó hűség. Altató kagylóbúgás, mégis ébren. Csöndáldozat. Az idő csak csiszolt kő a szél szemében. Mint a madarak, a levegő gödrein átzuhanva kicsit még megpihen. Nem indul délnek vándorútra az egyformák közt másmilyen. Visszatartja meglelt könnyűsége, a másik önmagával azonos viszony. ÁttetszőnTovább…
Ima Úgy fut ki belőled a tévedés, ahogy gyűlik a testben a szenvedés, s ahogy gyűlik a léleknek kínja, úgy lesz remény, hogy majdan jóváírja mindazt, amit tettél vagy mulasztottál: ő, akit talán vadul megátkoztál, ő, aki neked így is megbocsát, ha tisztuló szívben hozzá szól imád! Lángok tüzek közöttTovább…
Kettes sorban érkeznek a faluba az emberek, mintha mindenki tartozna valakihez. Nyomot hagyott rajtuk a hosszú út, egy kisgyerek szerint olyan az arcuk, mint egy vajas felével a földre esett kenyér, amibe beleragadt a sok piszok. Harmonikaszerűen összegörnyednek, üres tányérok szélén elnyomott csikkek, a félelem lassan beszivárog közéjük, víz aTovább…
“Mert elhagyatnak akkor mindenek” És könny helyett az arcokon a ráncok, megülnek csendben, megülnek hangtalan, csorog alá, csorog az üres árok, mind-mind, akinek még panaszszava van. A Kastélyban egyre bolyong a költő, üres folyosókon, szobákon átal, elhagyatva lépdel. Kibákült már rég mindenféle és soha-nem-volt vággyal. Ki az, aki már nemTovább…
Uram, elküldtél, hogy megítéljem az álnok embert, járok az utcán, nézem, pfuj, ez is a kis giroszával, lefogadom, a romlás útját járja, hasa az istene, az ott a barátnőjével enyeleg, paráznaság fiai, mindjárt lecsapatom egy villámmal, ezek itt trécselnek, be nem áll a szájuk, aljasság viperanyelve, rajtam múlna, kimetszeném aTovább…
2020. június 4. Virágot viszek a sírunkra, tizenkét szál sárga gerberát, ez volt az apám kedvenc virága, ezt vetetett velem évente az anyám születésnapjára; a visszajáró pénzt persze mindig visszakérte. Trianonról jut eszembe, a sírkőre előre felvésettem az anyám nevét s az enyémet, itt a temetőben ez a rend, ezTovább…
Egyszer tényleg élni Amőbák úsznak a szememben. Olykor megpihennek a nekik készített zátonyokon. Sok apró fátyol van egy arcra felszögezve, hogy számára a világ egyetlen széthúzhatatlan függöny legyen. Esdeklő levelet írtam magamnak, föladtam, meghozta a posta, most meg képtelen vagyok felbontani. Jobb is így, magamnak úgyse tudnék megbocsátani, csak megyekTovább…