Apám szerelmei – illatos, őszi fák, vigyázzátok csendben aranyló álmát! Legyetek büszkék, ahogyan ő is hódolattal volt az erdők felé, amíg el nem hívta az ég a végső úton, a fény felé. Állok az emlékek között hosszan, jó ez a békesség, őszi fák! Könnyezve nézek a tompuló fénybe, csókot lehelekTovább…

fakuló fényképen születik újjá tűnt mosolyod a régi kertben állsz a szelíden lehajló megcsontosodott törzsű fák között és ez a mosoly felülírja az örökül hagyott bánatot a lombokon átsuhannak itt felejtett múlhatatlan tegnapok a néma házban élni kezdenek rég-volt gyönyörű dallamok a mennybolt kristályüvegén tükröződő végtelen hajnal felragyog újra megcsillannakTovább…

Asszociáció P.J. négysorosára magasztossá szépül a táj a délutánban földig hajol a nap a víz fölött a kék csöndön  átragyog a béke s én meghajolok e fönség előtt * csendemen néha átszalad egy kósza hang, és a pillanat egy emléket hátrahagy: hang vagy, illat, mozdulat. …az a régi nyár örökkéTovább…

Nem volt kényelmes, ringó hintaszéked, a nyikorgó, vén kerti pad volt nyár-esti menedéked. Oda rejtőztél a csendbe hallgatózni, közel a templom hívó harangjához, hogy időben indulj az esti imához. A szürkületben most halk árnyék oson, megsimítva a virágzó fákat. Látom még, ahogy kezedet imára zárod, de csöndes szavadra hiába várok;Tovább…

Valami különös csend feszül fölénk, sóhajos, igéző várakozás, s mint harsány, újszülött beteljesedés, elborít mindent a bíbor ragyogás. Szunnyadó lelkek eszmélnek fényre, fölrázva hosszan álmodók hadát, múlik az árvák néma szenvedése: balzsam az éteri hajnalhasadás. Vedli a szürkület árnyék-ruháját, omlik a földre a fényüzenet, enyhül a kín, ahogy árad azTovább…

Anyám emlékére nincsenek szavak. Sóhajjá válik, kimondatlan marad minden dal, ima, áhítat. Megreked a könny, ahogy a pillanat, mely elringatta, már semerre nem halad: áll az idő azóta a dermedt ég alatt. Anyám emlékére nincsenek szavak, de mindörökkön a szívemben marad – mint rejtőztem egykor én óvó szíve alatt. AnyámTovább…

Bemelegítés csupán az áradó tavaszelőben ahogy verseng a szélben, majd boldogan landol éppen két seregély egy mély sóhajjal rügyet vajúdó ágon. Valami magasztos béke ül szerte az eszmélő tájon, különös, éteri visszhanggal felelget ide-oda a feketerigók, zöldikék hada, és az égi palást áttetsző selyme óvón borul a földre, ligetre, angyaliTovább…

Emlékszem milyen meghittek voltak a hajdanvolt tejeskávé illatú tavaszi hajnalok anyám arcán mennyei boldogságmosolyok a konyhában frissen sült kalács illatozott olyan volt minden reggel mint a legszentebb ünnepnapok A házat melegen ölelte a március-szülte verőfény a harmatos kertben kényesen bókoltak a korán ébredő nárciszok és talán titkos szenvedélyükről faggatták irigyenTovább…

Elszöktek ajkunkról a legszebb szavak; szeretni úgyis csak csendben szabad. Nem kell a szó, a vallomás, jó ez a meghitt némaság, mikor a legszebb gondolat borzongva életre kél! Ragyog a pillanat … Igen! Szeretni így szabad: törékeny hallgatásban összeforrt ajkunk bársonyában csupán a csend marad: szökik a pillanat, elszöknek ajkunkrólTovább…

Valami különös csend feszül fölénk, sóhajos, igéző várakozás, s mint harsány, újszülött beteljesedés, elborít mindent a bíbor ragyogás. Szunnyadó lelkek eszmélnek fényre, fölrázva hosszan álmodók hadát, múlik az árvák néma szenvedése: balzsam az éteri hajnalhasadás. Vedli a szürkület árnyék-ruháját, omlik a földre a fényüzenet, enyhül a kín, ahogy árad azTovább…