Csikai Gábor: Az a moslék ember

Ez még azokban a borzasztó ötvenes években történt, mikor olyan tizenötéves-forma kislány lehettem. Már befejeztem az iskolát, s bár jóeszűnek tartottak, el kellett mennem dolgozni, mert olyan szegények voltunk, mint a koldusok. A postára kerültem, ahol aztán nagyon nehéz munkát kaptam, bár szerettem csinálni. Én hordtam a leveleket meg mindent a Felsőrét melletti tanyákra, ami nyáron még istenes volt, de télben-őszben bizony kegyetlen idők jártak.

Nemritkán térdig caplattam a hóban, a sárban azon a kátyús földúton, ami a tanyákhoz vezetett. Még az is nehezítette a dolgot, hogy az egyenruhának szoknyát, félcipőt kaptunk, és abban gázolni a mocsokban bizony rettenetes volt.

Hanem szerencsére akadtak jóemberek arrafelé, akik aztán mindig segítettek. Különösen a földút végiben lakókkal lettem jóba, tőlük, ha bármit vittem nekik, de még ha nem is, mindig kaptam valamit. Télben forró teát, nyárban hideg vizet, vagy épp csak egy jó szót, amivel máris könnyebb lett az utam.

Itt ugyanis egy János nevű öreglegény lakott, aki aztán, még mielőtt a postára kerültem, magához vett egy fiatal bercelkoppányi özvegyasszonyt, Jolán nénémet, meg az akkoriban olyan tízéves kislányát, Esztikét. Az asszonynak még a háborúban maradt ott a férje, s ő addig magányosan nevelte a kislányát.

Ez a Jolán aztán nagyon szeretett engem meg a családomat is, mert édesanyám ugyancsak Bercelkoppányról származott, és együtt is gyerekeskedtek. Aztán onnantól, hogy idekerült, sokat jött is hozzánk. Mikor dolga akadt a faluban, ki nem hagyta volna, hogy meglátogasson bennünket, ha csak két szóra is.

Így aztán, mikor megjelentem a nagy barna táskámmal arrafelé, engem is mindig szívesen láttak. Hanem még másért is szoktam járni hozzájuk. Ott kinn az út végén ugyanis a kutya se járt, nemhogy a rendőrök, úgyhogy János bátyám titokban disznókat tartott. Aztán mikor már olyan súlyba értek, levágta őket, és a húst eladta. A kertje végibe volt két hatalmas szénakazal, azok között dolgozott, hogy még véletlenül se lássa meg senki. Hát innen aztán nekünk is mindig volt hús azokban a ronda időkben is.

Hanem egyszer hogy jártam velük. Ilyen szép ősz volt akkortájt, az utak is szárazak, úgyhogy nagyon könnyedén ballagtam ki a tanyák felé, még énekeltem is. Volt valami levele János bátyáméknak, úgyhogy oda is betértem. De csak őt találtam otthon, se Jolán néném, se a kis Esztike nem volt semerre.

Az öreg ott üldögélt benn a szobában az ágy szélén, és valami iratokat tanulmányozott, mellette meg a padlón egy félig kiivott pálinkásüveg. Máig is emlékszem, egy ilyen nagyon szűk szobájuk volt, épp csak belefért a két ágy. Jobb felől állt egy nagyobb, azon aludtak ketten Jolán nénémmel, bal felől meg, de csak olyan 50 centire tőle egy kisebb, az volt Esztikéjé. Nagyon szűken éldegéltek ott.

Szóval ott az ágyuk szélén ücsörgött az öreg, mikor benyitottam, mert hát voltunk annyira jóban, hogy kopogtatnom sem kellett.

– Jó napot János bátyám – köszöntem jó hangosan, mire az fölkapta a fejit.

– Szervusz, Márikám, hát mi járatban?

Mintha nem tudta volna, hát levelet hoztam, persze. Oda is adtam neki, kértem egy pohár vizet. Ő kissé imbolygó léptekkel kikacsázott, adott innom, aztán kinn a konyhában beszélgetni kezdtünk.

– Hát Jolán néném merre van?

– Bement Révénybe meglátogatni a nővérét, nagyon beteg szegény.

– És az Esztike? Az is vele ment?

– Dehogyis, hát ő iskolába megy ilyenkor!

– Tényleg, már szeptember van, el is feledtem.

Láttam, hogy itt valamin nagyon elgondolkozott öreg, meg olyan furcsa is lett a szeme. Nem is szólaltam meg egy darabig, vártam, mi bukik ki belőle.

– Hanem azt tudod-e, Mári, hogy Jolán nénéd már nem sokáig lesz itt.

– Hát miért? – kérdeztem ijedten, mert nagyon szerettem az asszonyt.

– Mert már csak addig fogom megtartani, míg Esztike abba a korba ér!

Gyerek voltam akkor én még az ilyen dolgokhoz, hát elsőre nem is nagyon értettem, mire gondol ez az ember. Hanem rosszat éreztem, mert még furcsábbak lettek azok a lángok a szemében.

– Akkor aztán meglásd, az enyém lesz. Én leszek neki az első, az hétszentség.

Na, ezt aztán már értettem én is, meg is rémültem rendesen. Azon kezdtem törni a fejemet, mit is tehetnék azért a szegény leányért. Ha elmondanám is valakinek, ki hinne egy ilyen gyereknek, azt gondolnák, csak képzelődöm. Ha meg Jolán nénémnek mondom el, az se hinné el erről a jó emberről. Meg aztán az jutott eszembe, hogy én már lehet, abban a korban vagyok, és ha nekem támad ez a nagy marha ember, mit tudok tenni ellene?

Hát inkább gyorsan elkotródtam onnan, s szentül megfogadtam, hogy a leveleken kívül többet nem is megyek én arra a tanyára. Mondjuk nem is kellett mennem, mert hamarosan a húskimérés is abba maradt. Valaki ugyanis – az sosem derült ki, kicsoda – írt egy névtelen levelet a tanácsra, hogy Szűcs János ilyenkor meg ilyenkor ezt és ezt csinálja. A rendőrök meg pont akkor ütöttek rajta a kazlak között, mikor zsigerelte ki a disznót. El is vitték azonnal, többet nem is láttuk a környéken.

Jolán néném meg a kis Esztikével visszaköltözött Bercelkoppányra, és ott hamarost össze is állt egy jólelkű özvegyemberrel, akivel együtt is maradtak. Azután is sokszor jött édesanyámhoz, s olyankor mindig átkozta azt a moslék embert, akik följelentette az ő jó Jánosát. Mert hogy úgy éltek ők hármasban ott a tanyán, mintha a Paradicsomban volnának. Úgy is halt meg aztán, hogy sosem tudta meg, milyen nagy jót is tett velük az a moslék ember.