Izsó Zita: A sodrás iránya

Tudtad, hogy ez is egy folyó?
Kérdezted, és én nem válaszoltam,
de éreztem, ahogy keresztülmegy rajtam,
elhordja belőlem a könnyen mozdítható dolgokat,
bizonytalan elhatározásokat,
átmeneti érzéseket.

Hamar megtalálta a legmélyebb medret,
ami a mellkasom középpontjából vezet lefele,
abból a pontból, ahol a betegséged előtt
leggyakrabban értünk egymáshoz,
és elképzeléseim szerint
a születésünk előtt ott voltunk összenőve.

Akiben folyó folyik, mindig hall valami zúgást,
az orvosok azt mondják, csak a megrázkódtatás miatt
kialakult magas vérnyomás az oka,

de én tudom, hogy
egy gyerek is pont ilyennek hallja
az anyja testében a beszédet.

Azt mondják, mostanában visszafogottabb vagyok.

Mi, akik folyót hordunk magunkban
óvatosan mozgunk,
nehogy kicsapjon rajtunk valami hullám,
hirtelen mozdulatot tegyünk, vagy kicsússzon a szánkon valami,

amire mások nem számítanak.
Mondjuk, hogy mit mondtak az állapotodról az orvosok.

Jobban szeretünk észrevétlenek maradni,

mert mi már ezzel a folyóval a testünkben nőttünk fel,
és hamar fázni kezdtünk,
mint a szobrok,
amikor rádöbbentek önnön meztelenségükre.

Az az igazság, hogy nem is nagyon merek a mélyére nézni.

Nem a folyótól félek, hanem a sodrásától.
Próbálom tagadni az irányát,
azt mondogatom magamban, nem fogsz meghalni,
minden betegség gyógyítható,
és mindig boldogok leszünk.

Próbálok hinni ebben,
csak álmomban mondok egészen más dolgokat,
olyasmiket, hogy miattam nem kell küzdened, ha nem akarsz,
csak bízd a sodrására magad,

de ezek valójában nem az én szavaim,
csak nem tudom visszatartani,
mert amikor alszom, a párnámra csurog a számból a folyó.

Forrás: ambroozia.hu