Kiss Ottó: A piros tengeralattjáró – részlet

Bálnakaland

– Szerinted hova megyünk? – kérdezte Luca.
– Fogalmam sincs – felelte aggódó hangon Dominik. – De a fánkárus nő azt mondta, hogy ha a bálna varázsigékkel szabadul ki, akkor örökre kiszabadul.
– Ajaj! – szólalt meg Beton tata hátulról.
– Az élelmünk és a vizünk csak egy hétre elég – mondta Turbó mama is.
– Minyáu! – nyávogta erre Cicuskám, mert hallotta, hogy valami élelmet emlegetnek.
Elhaladtak a sziklás part előtt, aztán az óceán közepe felé fordultak. Luca először kormányozni próbált, de hamar rájött, hogy úgyis arra mennek, amerre a bálna húzza őket.      Úgy tűnt, határozott célja van. Luca elengedte hát a kormánykereket, és fellapozta a tengeri útikönyvet.
– Az iránytű azt mutatja, hogy Grönland felé megyünk – mondta Dominik.
– Hát persze, mert ez egy grönlandi bálna – felelte Luca, és olvasni kezdett.

Az útikönyv azt írta, hogy a grönlandi bálna viszonylag lassan úszik, ennek ellenére ők elég gyorsan szelték a vizet.
Nemsokára egy delfincsapat szegődött melléjük. Élvezték a látványt, de csak rövid ideig tartott, és később már semmilyen nagytestű állattal nem találkoztak. Dominik szerint azért, mert a bálna elől még ők is félreállnak. Illetve félreúsznak.
Néhány óránként a bálna elengedte a kötelet, olyankor a tengeralattjáró feljött a víz színére. Az első alkalommal nagyon megijedtek, azt hitték, örökre ott kell lebegniük az óceán közepén, de akkor a bálna újra húzni kezdte a SÜN-t.
Szárazföldet mindössze egyetlen alkalommal láttak, egy nagy, zöld szigetet. Amikor a sziget közelében lemerültek a mélybe, lélegzetelállító látványban volt részük: ahogy kikapcsolták a SÜN lámpáit, a korallok gyönyörű, fluoreszkáló fényben pompáztak.
Hat éjszakát és közel hét napot töltöttek egyfolytában a vízen.
Azt hitték, sosem ér véget az utazás.
Ahogy telt az idő, egyre hidegebb lett. A hatodik napon már nemcsak az összes pulóvert, de a sálakat, a nagykabátokat és a kesztyűket is fel kellett venniük. Nagyon örültek, hogy Turbó mama ilyen előrelátó volt. Luca és Dominik még az aranybetűkkel hímzett tengerészsapkákat is téli sapkákra cserélte.

A hetedik nap kora délutánján a SÜN újra megállt. Amint felemelkedtek a víz színére, fehér partot pillantottak meg. A part felett sirályok köröztek, előtte hatalmas jégtábla úszott, telis-tele fókákkal.
– Szerintem megérkeztünk! – nevetett Luca hosszú idő után most először. – Ez Grönland.
– Szerintem is – mosolygott Dominik.
Még körülbelül egyórányit haladtak a felszínen, amikor meglátták a hóval borított kikötőt.    Halászhajók és csónakok álltak benne.
A bálna behúzta őket az öbölbe, aztán elengedte a kötelet, és az orrával akkorát lökött a tengeralattjárón, hogy az kicsúszott a partra.
Amint kiszálltak, Dominik megborzongott. – Itt még nagykabátban is hideg van – fordult a tenger felé.
A bálna éppen akkor integetett a farokuszonyával, mintha csak búcsúzkodna.
– Siet a többiekhez – mosolygott Luca, elégedetten.

Illusztráció: a kötet borítója

*A kötet itt rendelhető:
https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/gyerekirodalom/mesek/a-piros-tengeralattjaro?fbclid=IwAR0aW1yoFLrYUWuYRVqc4RcCx1_OZeY-6BhVFglODa8isPEhC92yL_ju0OY