Losteiner Cecília Terézia versei

Losteiner Cecília Terézia vagyok, egy élet, egy játék, egy ember. Egy élet a földi időhosszom, aminek a kihasználása egyszerre tesz szorongóvá és tettrekésszé. Isten határoz a sorsomról, így az ő játéka vagyok vertikálisan, horizontálisan pedig az embereké, és persze a szabad akaratomé. Jelenleg jogot és pszichológiát hallgatok, így a lélek és az igazságtalanság világában van talán nagyobb mozgásterem. A művészet a terápiám, a lelkem felhangjai szólalnak meg, abban amit az írásaimban olvasol, olvastok.

Nincsen se írói, se költői előéletem. A fiókomnak van, de ő nem szokott a tartalmával dicsekedni, most a 24. évben viszont lomtalanítás volt. Még én sem tudom, hogy lomok vagy kincsek-e ezek, a döntés joga így az Öné/ a Tiétek/ a Tied.

1996.05.28-án születtem Dombóváron. Dombóváron folytattam az általános és a középiskolai tanulmányaimat is. Jelenleg a felsőoktatás padjait koptatom: az ELTE-ÁJK jogász és a PPKE-BTK pszichológia szakos hallgatója vagyok. Szabadidőmben a természetes és a teremtett környezet szépségeit szeretem felfedezni és megörökíteni szememmel és a fényképezőgépemmel is.

*

A lelke száll
Mint napsugár, mikor beborul a táj
áthat a szürkén, a reményen a fáj
Felszálló báj, elmálló test, máj
Károgva jelez a vivőmadár:
Vissza ne várd,
Vissza ne várd,
Vissza ne várd,
Megdermedsz, s láthatatlant látsz:
a szárnycsapás-induló hangja szinte átjár:
a pulzus megállt
a diagnózis felállt
Köszönj el, siess, ezt meg ne bánd
Elmosódik a kép, s pillanat/csepp adagolásban tör utat az örök,
Higgy, hisz létráteresztett a menny
csak, hogy tudd, ezért dörög,
S megfoghatatlan kötelék csomóját bontja,
a halál eljáró cinkosa Morta:
a felfoghatóság felfoghatatlanságát
bizonygatva és hangsúlyozva,
hidegen ennyit mond csak:
A lelke száll,
egyszerre közel és messze jár,
hallotak napján a sírjánál vár
ez végtelenbe költöző madár.

***

Kérges páncélos
a közel, s távol metszéspontjában állva,
a menetszél és a hátszél összeütközését hiába várja,
Előre tekint, s nem tudja,
hogy csak tükröződik a hátra,
Belebambult a zizegő lelkétől zavaros tájba,
Az elemek szétesnek
aztán spontán összeállnak
A keretek gondolatsavban oldódva épp egyesülésre várnak
Miközben a kilúgozott talajban egyre mélyebbre süllyed a lába…
Lárvából bogár lesz,
s bogárból lárva,
Most nem a nature-nurture a fejében a vita tárgya…
Zsugorodik az alak, mostmár egészen beleolvad a földi mocsár látóhatárába,
Kezét még kiemeli,
hátha kérdésére kap valami választ
( Tényleg) Ő lenne a törzsfejlődés zsákutcája?
Vagy ez csak egy transzcendentális jelzőtábla?
Máslétbe emelő s visszatapsolás intő ikonográfiája?
Belátást segítő joggyakorlás útszakaszokhoz kötött repetitív helyreigazítása?
Dühödt
Hátranéz
Előretekint
Megnyugszik
S csak ennyit mond:
Hátha

***

Darálnak, darál, darálok
A kávészemek
surlódnak, ütköznek, őrlődnek,
Nézem, ahogy egyre kisebbé válnak,
zsugorodnak,
apró gyöngyekké görnyednek,
kénytelenek térfogatot csökkenteni,
egyesülni, összefogni akarva-akaratlan,
S emberi mocsárba belefolyni,
mint folyami hal a tengeri torkollatba: szakaszosan vagy szakadatlan
a nyelőcső csatornájába csendesen csattannak, s aztán a fanyarízű folyamban lefelé haladnak, haladnak, haladnak

Keserű édességét, mik adják?
Az összetörten is mosolygó szemek?
Belső nyomásra, külső szándékra jön
vajon nálam is a serkentő reményű cseppfolyósan csepegő csendélet:
az örök kikelet?
Tényleg minden, minden csak így,
csak így lehet?
Hány presszó útján, s árán mérhetőek az bonyolultan egyszerű emberi életek?

Vizes oldattá vegyülő elemek elegyének lenni: száradás és őrlés után,
s porcelánruhák sötétítő fegyverévé lényegülni,(serkentésre váró emberek nektárjának),
lenne-e a kávé-élet csupán?
Vagy zaccjósda-hívők látnoki feketeleveseként, jókedv, vérnyomás, reggeli rutin egykedvű/serkentő(?) mestereként:
az ablakon kinézve kortyolni korlátlanul a keserűt, s nem gondolni az útra,
csak élvezni a koncentrált derűt,
csak érezni az egyetemest,
az egylényegűt,
egyszerűen,
esztelenül