Asperján György: Ha a költő

Ha a költő olyan szerencsés,
hogy, mint mostanság, megöregszik,
álltó nap vizslatja a testit:
hol, mi szúr, ijedezve szemléz,

s rögtön verset babrál bajáról,
nem a köznek, csak unt magának,
elfojtva a közlési vágyat,
nyűgével morgolódva rámol.

Készülve rakosgatja bugyrát,
ne legyen gond, ha jön a mentő,
de ha késik, az se rettentő
baj, hisz kik szeretik is unják.

Elég öreg, hogy tudja: vendég,
az is engedi, ki marasztja,
minden nap nehéz a falatja,
s riadozva nagyítja vesztét.

Rák vagy szívgörcs – nem mérlegelhet,
dugják nyolcágyas kórterembe,
és nincs elég nagy géz a sebre,
ami a szívén vesztegelget.

Csak korát nézik intve csendre,
mert ki nyög, zavarja a többit,
s reggelente furcsán köszöntik,
hogy éjjel nem ment melegebbre.

A költő szeme nagyra tágul,
amint belátja: nincs kivétel,
elhamvasztva csendesen ég el,
s már semmin, halálon se ámul.