Ha a költő olyan szerencsés,
hogy, mint mostanság, megöregszik,
álltó nap vizslatja a testit:
hol, mi szúr, ijedezve szemléz,
s rögtön verset babrál bajáról,
nem a köznek, csak unt magának,
elfojtva a közlési vágyat,
nyűgével morgolódva rámol.
Készülve rakosgatja bugyrát,
ne legyen gond, ha jön a mentő,
de ha késik, az se rettentő
baj, hisz kik szeretik is unják.
Elég öreg, hogy tudja: vendég,
az is engedi, ki marasztja,
minden nap nehéz a falatja,
s riadozva nagyítja vesztét.
Rák vagy szívgörcs – nem mérlegelhet,
dugják nyolcágyas kórterembe,
és nincs elég nagy géz a sebre,
ami a szívén vesztegelget.
Csak korát nézik intve csendre,
mert ki nyög, zavarja a többit,
s reggelente furcsán köszöntik,
hogy éjjel nem ment melegebbre.
A költő szeme nagyra tágul,
amint belátja: nincs kivétel,
elhamvasztva csendesen ég el,
s már semmin, halálon se ámul.