Vall(om)ás

Nem kell, hogy az ember bevallja.
Belül mindenki egyedül van,
akár az imából kiforduló
arca; tétova –
és olyannyira gyámoltalan.

Elől a megváltás némasága,
mögöttünk a fájdalom evez.
Mosolyod kövekbe mártod –
gyönge vagy. Ajkaidra
kavicseső permetez.

Én nem érzem a létet tehernek,
csak néhány sziklát hordok vállamon.
Ha letettem, lépj ki velem majd
a fényre – balga lenne az üdvösséget
egymagam eljátszanom.

*

Panta rhei

minden, ami él mozog –
létrejön és el is illan egyben
akár nyári villám amint
ráfolyik az égre –
színek kevert ritmusában
az ezüst lobban így
szürkéből a kékre

a szivárvány úgy feszül
a délutánra mint
színes papírsárkány
vágott nádra –
talán az égbolt kirakatai
előtt szótlan nézelődő
madarak –
vörös szemükben
olvad a vitrin
zihálva süllyed a pillanat

vagy patakmederben a kő
gördül remeg tovaúszik
egy ideig még ott marad –
grafitködökből
nyomás alatt a csendben
kristállyá dermedő kavicsmozdulat

*

A vulkán ékszerei

nézd víz alatt
ím e gyöngyöző kő
fentről szürke rétegfelhő
grafitja miként csorog –
körötte a hűvös homokban
üveghalak
olvadt lábnyomok

tegnap még a vulkán járt itt
idők előtti lávafolyóban
lebegő ékszerpárna –
kővé érett bazaltok riolitok
szuronyokkal alusznak a fák –
mozdulatlanságban
élő vektorok

szikla vagy – én buzogány –
mondod lágy felhőben
kövekre lapuló tó
én az éjente éledő nádas
gerincedre karcolom a csendet –
ilyenkor
oly csinosan sírsz

*

Mozdulatlan

ez egy kihűlt fémes éj
csak üres rácshelyek a csillagok
fémgőzökben párolódnak
az álmok mint a kövek –
közéjük ékelődve hallgatok

a hold most úgy tolat az égen
mint a rák
rettenetes szájszervükkel
sziklák talpát rágják
a bogárarcú éjszakák

minden éles és elmondhatatlan
fejünkön maszk, vállamon vitorlák
a tó vizébe kavics csobban
mozdulatom mozdulatlan
sziklahalak bámulják

*

Nehéz szívvel

azt hittem végre könnyebb lesz.
macskaszem. villámlik. sötét fellegek.
az eltévedt járda nyomában
az éj zajában
páncélos bogarak szárnyán remeg
a visszavert idő.

halkuló hangok a pályaudvar felől.
arrébb monoton táncot járó
szellemek – és macskakő.
a faliképeken színes házak áznak.
órámon sáros számlap a múlt –
szívemben tegnapi emléked melege.

néhány nehéz lépés még hátra van
és lassan kijutok belőled a fényre.
nyirkos téglák körül vaslépcső.
átgondolom eddigi életem –
ha még nem késő:
lekapcsolom utánad a villanyt.

*

Hontalan

én úgy látom ma sem jött el a világvége
vállamra passzátszél és halcsont tapad
a tó szürke vize felragad az égre és
örökkévalóságig lassul egy mozdulat

gyöngymezővé érik most a felszín
lebegő tányérok az érzékeny liliomok
játszanak egész a megsemmisülésig –
hínárillatban az eltévedt gyerekkorok

narancsruhában oson tetőkön az alkony
dőlt kémények tövében némán lapulva jár
el ne veszítsem arcomat kezemben tartom –
ködfészkét szélben a hontalan madár

*

Szolmizáció

Dór dalia vagyok, végül dísztelenné érett férfioszlop.
Réveteg pillér a főtemplom lépcsőin, versláb a parti homokban.
Mily rozsdásra vált köröttünk a lugas – te belül és mögötted én.
Fásult redőkbe bújik arcunk. A szív túlcsordult kőedény.
Szóval tartalak, mint akkor, az utolsó vacsorán.
Látod vesszőkön hajlani az alkonyt?
Titokká színez pamlagán az éj. Mozdulatod örökkévaló.
Dómkertben moha, feltört dió. Szivárog szemünkből a tó.

*

Összetartozás

Amikor rám adtad ma
a délutánt,
megéreztem, hogy
összetartozásunk már
végleges.
Kockás pléded alatt
az erek és indák
összefonták
legapróbb lélegzésünket is.
Ha társast kellene játszanunk,
én biztosan a kirakóst
választanám.
Mint Katyusa babát,
kiraknálak magamból –
hogy aztán rád teríthessem
az éjszakát.

*

Lepleződések

vörösben omló hajad
kádamba merül, s mint háló
úgy fed el, hogy éjjel
egy láthatatlan kéz
vadhajtásként olt beléd –
gubbasztok a térben, hol
érhálózatod lüktet,
melegít
össze akartam gyűjteni,
csak össze
minden egyes pillantást,
ahogy szemgödröd tavából
a nemes érc padlórésekbe hull –
nyakadba fon az est
ereid közt – gyolcsba tekert báb –
moccan a holnap
míg álmodom az éjszakát

*Első közlés

©Vajda János- Mártély