Danyi Zsuzsi: A kis viking

A hullámtörő sziklákon, ahol a délutánt töltöttük, úgy szaladgáltak a kb. hat-tíz éves gyerekek, mintha homokon járnának. Izgatottan kiáltoztak. Napbarnította kis testük mellett világított a kezükben lévő színes apró vödör és háló, amellyel türelmetlenül kapkodtak a kövek között.
Ő talán kilenc éves lehetett. Kistermetű, teste izmos és szikár. Fején középen végigfutó hajfonata a háta közepéig ért. Két oldalt felnyírt haja méginkább kihangsúlyozta kicsi kerek fülbevalóit, és elképesztően hosszú szempilláit.
A legkitartóbb és legsikeresebb vadász volt. A nap által szőkére szítt frufruja alatt összevont szemöldökkel dolgozott. Volt benne valami magányos büszkeség. Mint egy kis harcos viking, aki tudja, kemény élete lesz.
Egy rövid, egykoron ruhaszárító fém rúdjára kötött madzag végén karabiner lógott. Először nem is értettem mi történik. Mi haszna a karabinernek? Mire jó a kövek közötti zsinórlógatás? Rákra vadászott. Granchiora.
Néztem, ahogy elmélyülten dolgozik. A többi gyerek lassan feladta, Ő még maradt. Fekete sortján kitárt szárnyú sasmadár díszelgett. Felegyenesedett, szétnézett jobb helyet keresve. Ahogy ott állt szembe velem a sziklán, nem tudtam nem szeretni. Egyszerre volt törékeny gyermek és kész férfi. Az a fajta, akinek időnap előtt kellett felnőnie.
Nem tudhattam a múltját, de a külleme is utalt bizonyos szülői háttérre, s a szemében tükröződő szomorúság is. Rám nézett, és a szája szegletéből küldött egy kicsi mosolyt cserébe az én elragadtatott, anyai érzésekkel teli mosolyomért, aztán elment.
Nem ment ki a fejemből a sziklán álló törékeny alakja. Elkezdtem írni róla, amikor egyszercsak ismét ott volt mellettem. Kezében a kis horgászbot, a vödör és a háló. Egy kislánnyal jött.
Most már az is kiderült, hogy kagyló van a karabinerben, amit egy kaviccsal tör le a szikláról, és ha a rák rákap, a hálóval villámgyorsan kiemeli. No, meg az is megmutatkozott, hogy kedves fiú. Szépen beszélt a kislánnyal, aki épp úgy rákot halászott, mint ő, csak sokkal nagyobb türelemmel.
Magam is láttam a fürge jószágokat és segítettem, hogy ő is rátaláljon. Az izgatott figyelemmel végzett tevékenységi láz hamarosan ránk is átterjedt, és nemsokára mind a négyen rákot kerestünk a tengernyaldosta sziklákon. Ha sikerült egyet kifogni együtt örültünk, s nem számított, hogy egy szót sem tudunk abból, amit a másik mond, mégis értettük egymást. Érezték, hogy szeretjük, segítjük őket, hogy komoly játékukban velük foglalkozunk.
A kis viking szeme ragyogott az örömtől. Különösen, amikor a leány, majd a párom is szabadkézzel egy tenyérnyi méretűt fogott. Elismerő befogadás volt a szemében. Te olyan felnőtt vagy, aki méltó rá, hogy velem játsszon! Felemelő, szívmelengető elismerés volt.
Aztán, amikor a hálóból nem a mellettem lévő vödörbe, hanem mellé esett az apró rák, és beszaladt a fenekem alá, én pedig visongva, sikítozva nevettem, Ő is kacagott. Miatta bevállaltam, hogy belecsíp a hátsómba a kicsi olló, csak el ne vesszen a zsákmány.
Onnan derült ki, hogy már két órája együtt vagyunk, hogy megjelent az anyja, s hangosan korholta. Valami olyasmit mondott, hogy azóta nem ivott és evett, majd a kezébe nyomott egy műanyagpoharat, benne valamilyen gyümölccsel. Apró, fiús alkatú, keleties szemű, oldalt felnyírt hajú, nyaktól bokáig televarrt, erősen tikkelő nő volt. A fiú szó nélkül hallgatta, majd összeszedte a holmiját és elment. Előtte azonban sokszor megköszönte, amit tőlünk kapott. A kislány tanulhatott angolul, mert úgy is megköszönte, tudva, hogy olaszul nem értünk.
Aztán amikor kijöttünk a hosszú mólón a partra, és lehajoltam egy kavicsért, a vízből hallottam, ahogy a fiú kiabál.
– Thank you very much!
Nyilván megbeszélték az élményt, és kibeszéltek bennünket.
– Nice to meet you! – kiáltottam vissza, és indultam a kijárat felé. Akkor azonban újra hallottam a fiú hangját:
– Nice to meet you!
Biztos vagyok benne, hogy a kislány elmondhatta mit jelent ez. S a kis viking ezzel is el akarta mondani, szeretett velünk lenni.
Muszáj volt visszafordulni. A tengerben lubickoló tengernyi ember között is messziről kiszúrtam őket, ahogy két kézzel integetnek. Integettem, és összeszorult a lelkem. Nem tudom kívántam-e valaha erősebben, hogy egy ismeretlen gyermek boldog életet éljen.

1 hozzászólás

  1. Az önfeledtség boldogan, játszin…
    Mosolyog reád a sorok közül…
    S ha rátalálsz, oly csodákat látsz, mint…
    A Kis Viking, nagy kőtömbök mögül!
    🙂

Comments are closed.