Ernst Ferenc versei

Valami könnyes gondolat
(BMJ!)

Könnyekkel jött a reggel.
Emlékkatona.
Szondát nyomott arcomba,
bugyogtak megrészegült szavak,
szavaim részeg mámorában,
alkoholba mártottalak.
Lucskos fonottkalácsként
hullt alá a tested,
s míg a négyeshatoson
oda-vissza melegedve
jártam Budát és Pestet,
a haldokló agysejtek,
mint a Hold karéja
fogytak és dagadtak,
dagadtak és fogytak,
én az áradó Dunát csodáltam,
a Tiszára gondolva,
töprengtem : hol?
S ha valahol, akkor lehet,
hogy Vagy?

*

Csakazértis menni

Tótágast állok,
belül,magamban,
száraz elmémben
fürdik a zaj.
Tisztára mosott
lepel az égbolt,
tarló takarta
az izzó talaj.
Szántottak százszor,
már az agyamban,
de ugaron maradt
egy kis akarat,
az visz előre,
erőmet adva,
ott, hol az érdek,
szívet arat.

*

Élő álmok

Nem írok,
de nem írni fáj.
Nem sírok,
összeszorított
szájszegletemben,
talán a fuldokló
könnyek nyögnek.
Hallgatom,
a szív dobog.
Ritmust ver, ősi
sámán dobok
titkos dallamát.
Sohasem
egy ütem.
Ver, mondanám,
ahogy az Isten,
a sors, a halál
innenső oldalán.
Aztán ringat,
átölel.
Senki, semmi
nincs oly közel,
mint ez, az
apró izom darab,
melyben te is,
te is benne vagy.
Nem írok,
de nem írni kín.
Én élem.
Mások olvassák
élő álmaim.

*Első közlés