Seres Rebeka: Családi örökség

Mari kiáltását hallottam. Aztán Peti nevetését. Majd egy csapódást, amit éles koppanás követett. Az angyal leesett. Begurult az asztal alá. A homok kiszóródott a szőnyegre. Ekkor Emese lépett a szobába. Mikor meglátta, hogy édesanyja ott hever a szőnyegen, akárcsak a kinti kosz, amit a gyerekek szoktak behordani a kertből, kiesett a kezéből a csipkemintás tányér és darabjaira hullott. Éles sikoly szaladt ki a torkán. Erre a hangra János, a férje is megjelent a háta mögött, döbbenten meredt a kettétört urnára és a kiszóródott nagymamára. Majd a gyermekeire irányult a tekintete, akik ijedten álltak a felfordulás közvetlen közelében. A focilabda ott hevert az asztal tetején, pontosan azon a helyen, ahol korábban a nagymama urnája állt a gyertyák körében, velem szemben.

Megdermedt az idő. A feszültség tapintható volt a levegőben. Emese meg se rezzent, csak bámult maga elé és próbálta feldolgozni, hogy édesanyja egy része örökre nyomot hagyott a nappali szőnyegén. Egy könnycsepp gördült ki a szeméből, majd a szája elé kapta a kezét és hangos zokogásban tört ki. Férje gyengéden a vállára tette a kezét és magához ölelte. Látva édesanyjuk reakcióját, a gyerekek szájából ömleni kezdtek a szavak, ezerszer bocsánatot kértek és megígérték, hogy soha többé nem fognak a házban focizni. Anyjuk nem szólt egy szót sem, csak sírt tovább, megállás nélkül, ami rosszabb volt bármiféle válasznál. Marit édesanyjához húzta a szíve. Az ötéves kislány apró karjaival körbefonta anyja derekát és az arcát belefúrta fekete szoknyájába. Sós könnye rátapadt a puha anyagra. Peti is odament, nyolcéves nagyfiúból ismét kisgyerekké vált és húga mellé furakodva ő is odabújt. Megható családi pillanat volt, csupán az vetett rá árnyékot, hogy a nagymama földi létének porszemei még mindig a szőnyeg szálai között hevertek.

– Most mit csináljunk? – tette fel a kérdést János kis idő múlva. – Holnap korán el kell vinnünk a ravatalozóba.
– Be kell raknunk valamibe – jelentette ki Emese, majd elgondolkodva rágcsálni kezdte az alsó ajkát és tekintetével azt a tárgyat kutatta, ami méltó lehet édesanyjához.
– Tegyük a kakaósdobozba – jutott eszébe Marinak, közben pedig öklével kidörzsölte a szeméből az utolsó könnycseppet. – Az elég nagy és a Nagyi mindig is imádta a kakaót. Biztos örülne neki.
– Annál kicsit… szebb dologra van szükségünk – köszörülte meg a torkát János, miközben igyekezett elfojtani a szája szegletében megjelent apró mosolyt, amit a nagymama Nesquik-es dobozban való örökléte csalt oda.
– Mit szólnál ahhoz? – bökött Emese a fejével a könyvespolc irányába, pontosan rám. – Az a váza már vagy ezer éve a családunkhoz tartozik. Anya adta oda, amikor már tudta, hogy le fogja győzni a rák. Szerintem illene Anya kifinomultságához.
– Igen. Tökéletes – helyeselt János, és határozott léptekkel felém indult.

Mikor hozzám érkezett felemelte a két kezét és körbefont mind a tíz ujjával. Óvatosan leemelt a polcról. Olyan gyengédséggel tartott a kezében, mintha én is családtag lennénk. Az is voltam. Legalábbis én annak tartottam magam. Százötven évre visszamenően a család minden tagját láttam felcseperedni, megházasodni, majd meghalni. Része voltam minden egyes fontos eseménynek az életükben, minden könnynek és ölelésnek, csóknak és pofonnak. Ott voltam, amikor először kapta a hátára az iskolatáskát, és akkor is, amikor bizonyítványával a kezében utoljára levette a válláról. Láttam, amint esküvői ruhájában örömkönnyeket hullat, és előfordult az is, hogy a válás kimondása utáni zokogásnak is tanúja voltam. Fájdalom és öröm, szeretet és gyűlölet, veszekedés és ölelkezés – nincs olyan dolog, amivel ne találkoztam volna már az életemben. Mindannyiuk lelkéből egy apró darab él bennem tovább.

Új helyre kerültem. Szembe találtam magam korábbi otthonommal. Láttam az üres részt a polcon, amin köralakú pornyomot hagyott rövid ottlétem. Horváth Erzsi immár bennem van. Fehér porcelánfalaim védelmet biztosítanak számára az öröklétben. Békében nyugodhat. Lánya hozzám lépett és apró lángot lehelt a mellettem lévő gyertya csonkjára, fénnyel vonva be a rajtam lévő díszes virágmintát és édesanyja emlékét. Végignézve rajtunk ismét egy könnycsepp buggyant ki a szeme sarkából, és egy halvány, szeretetteljes mosolyba torkollott az arcán, amelyen édesanyja tükröződött vissza.

*Első közlés

©Nászta Katalin – Család-10