Gergely Tamás: Lovisa Ulrika kertjében. Vér

(Hässelby, 2018 – 19 )
Fapados történetek. Montázs

Szeptember 19. Váltásban alszanak

Nyári meleg bágyít, ami a skandináv szeptemberben ritka. Déli egy órakor nem bírjuk Évával fél óránál tovább a tűző napon. Egy fapadon ültünk a természet ölén, s most ”fapados” napozásunkat megszakítjuk. Árnyékos helyre menekülünk, ugyanazon a tisztáson, a Mälar-tó közelében. Innen viszont nem látni jól a tavat. Ráadásul a fémpad hideg – érzékeny vagyok minden hőmérsékletváltozásra. Folytatjuk hát a vándorlásunk, az erdő szélén a víz mentén találunk helyet.
Más tájakon ezalatt…
Manszúr Omári a sajtószabadság és szólásszabadság szíriai központjának a munkatársa volt (a Dagens Nyheter svéd napilap ír esetéről), hat évvel ezelőtt el-Aszad katonái betörtek az irodájukba, és mind a tizennégy ott-tartózkodót elvitték, majd per és ítélet nélkül bezárták a hírhedt Mezzeh-börtönbe. Manszúr három év után szabadult – akkor is az Amnesty International közbenjárásának köszönhetően.
A cellában, amelyikbe vetették, mintegy hetvenen sínylődtek, a helyhiány miatt váltásban aludtak, éheztették, kínozták őket. Tortúra naponta kétszer, vasdoronggal, árammal töltött vezetékkel. Bűnük a Manszúréhoz hasonló volt, a rezsim ellenfeleinek számítottak. Reménykedtek, hogy valamelyikük kijut abból a pokolból, összeírták hát a nevüket, hogy hírt adhassanak magukról.
A toll csirkecsontból készült, a tinta a saját vérük volt rozsdával keverve, a levélpapír csíkokra hasogatott ing. Az első, akit szabadlábra helyeztek, Manszúr lett. A listát inge gallérjába, és mandzsettájába varrták, úgy kimentődött.
Libanoni közjátékkal Svédországba került, s ott politikai menedéket kapott. További életét volt fogolytársai kiszabadítására áldozza. S nemcsak arról a hetvenről van szó. Számításaik szerint – Manszúr együttműködik emberjogi aktivistákkal – nyolcvankétezer szíriai tűnt el 2011, vagyis a konfliktus kezdete óta. Legtöbbjükről nincsenek hírek, de az utóbbi időben egyre többnek a neve jelenik meg az elhalálozottak listáján. Több egykori cellatársáról tudni, hogy halott.
A Mälar-parton végül találunk egy padot, amelyik nem hideg, amelyik ráadásul félárnyékos, és ahonnan a kilátás kitűnő. Napszúrást tehát nem kapunk, bár nyári meleg van 2018 szeptemberében.
Továbbá meleg és nyugalom.

*

Rohingya földműves. Lovisa Ulrika kertjében

A földjét ment megművelni, elverték, a verésbe majdnem belehalt. Fiatal rohingya földműves. Őt már elhajtották lakhelyéről a burmai katonák, jelenleg a bangladesh-i táborba került, ahova a millió rohingya társával együtt menekült, ám a föld, földje maradt.
Puskatussal verték a fejét, s csak úgy engedték el, úgy maradt életben, hogy megígérte, többször nem szökik vissza. Simon Reeve riportja.
Koponyatörést szenvedett, látható a felvételeken, a sátorkórházban úgy döntöttek, operálni nem kell.
A norvégok által Knudnek nevezett vihar előfutára a svédországi Svartsjöben majdnem leszed a lábunkról. Ketten vagyunk, Éva meg én, a bogárhátút az épület előtt leparkoltuk. A szél ellenére a rokokó kastély előtti füves részen leszedjük az ördögkörökben talált gombát, majd átmegyünk a kastély mögötti parkba.
Gusztáv Adolf kőbe mintázva fogad minket – ülve, titkára mellette – áll. Mi is ülünk: a közeli mesterséges tó partján elfogyasztjuk Pick-szalámis szendvicsünket, utána végigjárjuk a sétányt, vagyis egy nagy félkört írunk le, az lesz aznapi sétánk.
Ketten segítik járni, hónaljból tartják.
Nem először járunk itt. Láttuk az épületet romjaiban, amikor szanatóriumból visszavedlett királyi kastéllyá. Királyi: többek közt Lovisa Ulrika svéd királnyő lakott benne, sétált a kertjében, sőt: Svartsjön halt meg.
Láttuk frissen megnyitottan, ültünk a cukrászdájában, megtekintettük első képzőművészeti tárlatát.
Házát felgyújtották, megművelésre váró földjén idegen.
Úgy járkálunk a kastély körül, mintha a mienk volna, azaz hozzánk tartozna. Lovisa Ulrika idejében dédapám valószínűleg lovat patkolt ide eléggé messzire, Lengyelfalván, most miénk mégis a svéd táj, harminc itt-töltött évünkkel belaktuk, magunkévá tettük.

*

Zöld pázsit. Oromo

A maltesholmi strandhoz tartozó lapályon éppen vadludak tanyáznak. Többszázan vannak, legelnek, azaz tépik a füvet, majd a vízre leszállva csapatosan úsznak, tollászkodnak. Tisztálkodás közben apró, legalábbis a méretükhöz képest apró pihék tépődnek le a tesükből, azok a fűhöz tapadva azt az érzést keltik, mintha óriáshópelyhek borítanák be a lapályt. Szabálytalan az elhelyezkedésük, mégis mintha egy Nagy Kéz gonddal szórta volna szét őket.
Felötlik bennem egy erdélyi képzőművész projekt, amellyel zöld felületeket körbefontak, s azáltal – így állították ők – bevették, elméletben ugyan, de magukévá tették a kiválasztott domboldalt.
Erdélyben? Lehetett azt a kommunista Erdélyben?
Ma, hogy viharos az idő, a szél belekap ezekbe a tollakba, kis gömbölyű ladikokba, felkapja őket, viszi magával. Egyik-másik mintha megcélozna bennünket, száll el a fejünk mellett. Mintha üldöznének, el akarnának űzni onnan. Különös látvány, nem különösebben mulatságos. Light Hitchcock.
Etiópia gyors színeváltozásával – hirtelen béke Eritreával többek közt – sok pozitív, addig el sem képzelhető változás történt. Át lehet kelni a határon, nem kell tartani semmilyen büntetéstől, katonai konfrontációtól például. Viszont akadnak tragikus fejlemények is. A lakosság többségét kitevő – legalábbis az ország nyugati részén – oromo törzs fiatalokat tömörítő szervezete támadja a kisebbségeket. Samuel Larssonnak, a svéd rádió afrikai riporterének meséli Arash Megaru, egy Addis Abeba-i pék, aki a dorze kisebbséghez tartozik, hogy rájuk törtek, bántalmazták őket, gyilkolták, még a csecsszopókat is. Arra kényszerítették őt meg a családját, a szomszédokat, hogy elhagyják otthonukat, most egy iskolaépületben húzzák meg magukat.
Megarut és családját az oromo többséghez tartozó milícia űzte el, de oromok is menekítették. Mentették meg az életüket.
Oromo elűzte, oromo menekítette.
Úgy tűnik, minden nemzetben létezik egy réteg, amely jóindulatú, békés, segítőkész egyedekből áll. A kérdés csak az, minden esetben, minden földön, hogy azok a többségen belül többséget vagy kisebbséget alkotnak.

*

Makk hull. Al-Akrab

Az első sorban állt, és meg volt győződve afelől, hogy utolsó imáját mondja. Mert szándékuk az volt, hogy ima után megrohamozzák a parlament épületét.
Farkasszemet néznek velük a katonák, lőni fognak.
Imádkozott azért is, hogy tűnjön el a diktátor. Mubarak.
Tavaly… kevés alma termett Svédországban, ebben az évben pedig feltűnően sok a makk. A tölgyfa makkja, tele vele a sétány, amelyiken fapadunk felé haladunk. Sőt, az ösvény is, mely a Kánaán, így hívják a legközelebbi partszakaszt, a Mälar-parti Kánaán felé vezet.
És akkor bejelentették, hogy Mubarak bedobta a törülközőt: lelép. Örömünnep, ezt közvetítik a képek a G&A Productions, a ZDF és az ARTE közös produkciójában.
Mindezeket a megváltozott időjárással magyarázom: tavaly lefagyott az alma virága, 2018 nyarán hosszú hetekig Svédországban eső nem esett, ez befolyásolta nagy mértékben a növényzetet.
Almavirág-gyenge egy emberi test.
Nem is kell felnézni a fára, valóban annyi van a makkból lehullva, hogy még kikerülni sem lehet őket. Úgyhogy rálépünk, akkor azok recsegve elhasadnak. A héjuk. Nem tudom, hogy finomkodva sajnáljam, vagy éppen ellenkezőleg: megsegítem őket azáltal, hogy kicsírázzanak.
Mubarakra az iszlamista Murszi következett, aki nem tudta egyesíteni az országot, politikája káoszt termett. El-Sziszi, akit Murszi maga nevezett ki a katonaság élére, letartóztatta, majd ki is végeztette. A Murszi melletti tüntetést néhány hét múlva vérbe fojtotta.
Csírázzanak ki az aszfalton?
Legalább nyolcszázan haltak ott meg, ám az is elképzelhető, hogy a halálos áldozatok száma elérte az ezret. Aki nem tudta a saját lábán elhagyni a teret, ott maradt, nem engedték ki.
Persze tízezer, százezer tölgyfára nincs szükség egész Hässelbyben, sőt, Stockholmban sem, viszont akkor mi a célja velük a Természetnek?
Ugyanaz a Mohamed Zoltan, aki az első, a Mubarak elleni tüntetésen részt vett, jelen volt ezen is, mobiljával filmezett. S amikor elhajolt, hogy a hangszórót kikapcsolja… egy golyó süvített el a feje mellett. Ha nem teszi, a golyó eltalálja. Hátulról így is találat érte, de nem halálos.
Sebaj, jönnek a vaddisznók, s feleszik a makkot!… Olvastam arról, hogy már a Grimstaskogenben, a Grimsta-erdőben vannak, s a zöldpázsitos strand pedig, ahová járunk, az erdő szomszédságában fekszik. Maholnap még szembetalálkozunk velük…
Neki szánták a golyót, a szerencsés véletlen mentette meg.
Mondják, jobb megállni egy helyben, megmerevedni, rossz a látásuk, észre sem vesznek.
Nagyon sok makk vár a lejáratnál, ahol az utcáról a zöldbe leereszkedünk. Áll ott ugyanis két tölgyfa. Ami igencsak veszélyessé teszi a párméteres ösvényt. Majdhogynem rétegesen hevernek lehullt termései a két fának, és a lejtő körülbelül 45-fokos. Attól félek, görkorcsolyaként működik majd a lábunk, elindulunk lefele nagy sebességgel, leesünk, összetörjük magunk.

*

A tölgyfa makkja. Ellenállás

Puskaropogásnak tűnik. Már meg sem lep – a bűnözés egyre közelebb nyomult Hässelby strandhoz, ahol lakunk. Ahová Mälar-partunk tartozik. Hässelby gårdban, vagyis a szomszédban már lövés is esett, késelés is történt, Strand miért maradna ki?
Szóval a füle mögött süvített el a valószínűleg neki szánt, vagyis egyáltalán nem eltévedt golyó. Ezer szerencse, hogy épp akkor félrehúzta a fejét, az áramelosztó felé fordult. Lelőtték mégis – hátulról, abba viszont nem halt bele. És saját lábán elhagyhatta a teret, hanem ki tudja…?
Lelőtték volna, mint a kutyát?
És mi történt a sebesültekkel?
Mikor megpróbálom meghatározni a különös zaj irányát, továbbá összekapcsolom azzal az információval, hogy mindig a szél erősödésekor ”lőnek”, rájövök, hogy a tölgyfa makkja hull rá a mellettünk álló kioszk pléh tetejére. Azon koppan, onnan a zaj. Nahát…
Apját keresik pár nap múlva, aki politikus volt a Murszi kormányában, ám őt találják otthon, Mohamedet. Magukkal viszik, amerikai útlevele – mert kettős állampolgár – sem menti meg, a tiszt csak úgy mellékesen közli vele, hogy nincs baj, mert két-három év múlva szabadul. Úgy is történt…
Na jó. Hát ha nem lőnek, s csak a széllel állunk szembe, akkor jól érezzük magunk, örvendünk a makkropogásnak.
A cellában, ahol személyenként – mutatja – két tenyérnyi hely is alig akadt aludni, s ötven fogolyra járt egy vécé, az ellenállás egyetlen módjának az éhségsztrájk mutatkozott.
Négyszáznyolcvankilenc napig nem vett ételt magához, folyadék volt az egyetlen, amit a halál ellen elfogadott. Behozták akkor a börtönbe az apját, s a szomszéd szobában verték, hogy ő hallja a kiáltását…
Nyelvtől függetlenül, a sátán emberei ugyanaz az ország.

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük