Izsó Zita: Az állatgondozó

Ő volt az osztályban a legokosabb gyerek,
mindig megkapta az iskolai színdarabokban
a legjobb szerepeket,
ő volt a passióban a Megváltó,
és a betlehemesben József,
mégsem hitte el magáról, hogy jó,
de nem lett belőle sem kutatóorvos,
sem sima képű tisztviselők jól fésült főnöke.

De időnként kilép medréből a múlt állóvize,
arrébb sodorja a parton hagyottakat,
átrendezi a viszonyokat,
és ő is elképzeli, milyen lett volna,
ha minden másképp alakul.

Most napközben a nagymamáját ápolja,
délután kimegy az erdőbe,
és kilövi az állatok kiöregedett példányait,
közben pedig próbál hétköznapinak tűnni,
titkolja, hogy megtanulta az ölyvek nyelvét,
bekötött szemmel is odatalálna a madarak fészkeihez,
térképre rajzolja vonulásuk irányát,
hátha kirajzolódik valami szabályszerűség,
ami magyarázatot ad
a hideg évszakban váratlan helyeken
felbukkanó tollcsomókra.
Azt állítja, el kell fogadni, hogy vannak,
akik nem kelnek útra.
Mindig ezt mondja, amikor időnként találkozunk,
és külföldi utakról mesélünk neki.
Azt is hozzáteszi,
nehogy azt higgyük, hogy jobb azoknak,
akik elvonulnak,
kétharmaduk elpusztul az úton
többnyire a villanyvezetékek,
magasfeszültség okozta áramütés miatt.

Ilyenkor csak nézünk magunk elé, és hallgatunk,
Sosem áruljuk el neki, hogy tudjuk, miközben
megszállottan keresi az itt telelő példányokat,
és a szántóföldeken időzik,
néha felpróbálja az útra kelők lábnyomait,
mint a kisgyerek az anyja cipői

*#izsozita

©Vajda János- Mártély

1 hozzászólás

  1. Hm. Nem is olyan rossz “állatgondozónak” lenni. Sõt: gazdag lelki élet

Comments are closed.