Kovács Gábor: Ima a Kék mecsetben

Néhány évvel ezelőtt egy súlyos betegségből kigyógyulva Isztambulba mentem feleségemmel. Korábban ugyanis megfogadtam magamnak és természetesen neki is, ha meggyógyulok, elmegyünk nyaralni Isztambulba. Így is lett.

Szálláshelyül az óvárosban lévő Szinbád Hostelt választottuk. Ez a név a magyar fülnek is kedves, elég ha csak az Ezeregyéjszaka meséire, Krúdy Gyula írásaira vagy Huszárik klasszikussá vált játékfilmjében szereplő – Latinovics Zoltán által alakított – Szinbád figurájára gondolunk. Más kérdés persze, hogy a valódi Sinbad Hostel-nek ehhez a fantáziavilághoz vajmi kevés köze volt. Viszont közel volt mindenhez, jó szobái is voltak, különösen a felső szinten, ahol még a tetőteraszra is ki lehetett menni. A Sindbad tulajdonosa egyébként egy fiatal koreai férfi volt, aki honfitársaival mindig kedvesnek és előzékenynek mutatkozott, másokat viszont alig- vagy egyáltalán nem vett észre, éppen ezért azt hittük először, hogy ő is csak egy turista a sok közül. Mindenesetre a reggeli mindig ugyanaz volt: kenyér, kisvaj, kisdzsem, egy tojás, egy kockasajt, két szelet uborka és két szelet paradicsom, továbbá egy pohár tea. A kilátás a tetőteraszról, a reggeli színhelyéről, viszont ennél sokkal nagyvonalúbb volt. Közvetlenül a Márvány tengerre nézve reggeliztünk, egy-két utcányira tőlünk pedig ott volt a Kücsük Ajaszófia, azaz a kis bölcsesség temploma, amelyet Justinianus császár idejében építettek, később pedig dzsámivá alakítottak. Maga az épület, felújított állapotában, ma is szép látványt nyújt, sőt, egy rendezett, templomudvarnyi, kis muszlim temető is van az oldalában.
Nyaralásunk mindenben saját szervezésű és rögtönzött jellegű volt, így hát szabadok voltunk, mint a madarak. Mondanom sem kell, hogy Isztambulban naphosszat szabadon kószálni nagyszerű dolog. Az alatt, amíg ott voltunk monszuneső is esett, pár perc elteltével mindenütt komoly patakok alakultak ki. A víz azonban a kiválóan kövezett utcákon nem alakított ki időszakos tavakat, nem volt sár sehol. Az utcákat ugyanis úgy képezték ki, hogy azoknak van egy kis domborulata, így a víz minden különösebb akadály nélkül folyhat a legalsó szinten lévő rácsokon keresztül a csatornákba.
Az egyik napon – Abdullahnak, török barátunknak köszönhetően, aki eljött a messzi Bartinból, hogy velünk találkozzon – fantasztikus élményben volt részünk. Először is kivonatoztunk Floriya-ba, amelynek közelében van Európa legnagyobb tengeri akváriuma, s benne egy nagyszerű kiállítás. Mindez nemcsak a szokásos szemfényvesztés volt, mint az akváriumok többségének esetében, hanem – láss csodát – egy oktatási központnak is kiváló, gyerekeket okosító és foglalkoztató intézmény tárult fokozatosan a szemünk elé. Volt itt minden. Mikroszkópok számítógéppel összekötve a kis lények tanulmányozására, érintőképernyős, interaktív szemléltetőanyagok, játékok, és az egyes területek atmoszférájának igen jó bemutatása. A trópusi esőerdő-részben például óriásfa-utánzatok, sőt, a helyszínt idéző magas páratartalom és hőmérséklet, a sarkvidék tengereit bemutató résznél pedig jéghegy-imitáció valódi jégből. Egyébként a hatalmas akvárium minden oldalról, így alulról is nézhető volt.
Az akvárium bejárása után kiadós ebéddel jutalmaztuk meg magunkat egy helybeli tradicionális étteremben. Ezt követően pedig visszamentünk Sultanahmetbe (Isztambul óvárosába), és Abdullahhal együtt tartottunk a Kék Mecsetbe, ahova a turistákat éppen nem engedték be, mert ima következett. Mi viszont akadály nélkül mentünk befelé, mivel ebben az esetben nem turistának számítottunk, hanem Abdullah barátainak. De lássunk mindent sorjában. Mielőtt beléptünk volna a mecsetbe. Abdullahtól megtanultam a wudu szertartást, ami nem más, mint a rituális bemosakodás ima előtt. Ennek részletei mélyen beivódtak az emlékezetembe.
E szükséges előkészületeket elvégezve végre beléphettünk a Kék mecsetbe. Feleségem természetesen a női részleghez csatlakozott. S a továbbiakban innen kísérte figyelemmel az eseményeket. A nők szeparációjának kérdésére most nem térek ki, azt hiszem, ez egy újabb írás tárgya lehetne, jóllehet ebben a témában a muszlimok – akárcsak a katolikusok a papi cölibátus kérdésében – nem nyitnak vitát.
A magam részéről egyébként nem vagyok egyetlen vallásba sem belerögződve. Szerintem mindegyiknek van pozitív oldala, ugyanakkor negatív is, amit a hívők rendszerint nem szívesen látnak be. Isten viszont csak egy van, ahogy azt a Korán is állítja, akármilyen névvel is illetjük őt. A mecset szőnyegén ülve Abdullah barátom barátságosan vizsgáztatni kezdett.
– Hiszel Istenben – kérdezte lehalkított hangon.
– Természetesen, igen – volt a válaszom.
– Hiszel az angyalokban – tért rá rögtön a második kérdésre.
– Igen, miért ne lehetnének emberfölötti lények, akiket angyaloknak hívunk – válaszoltam neki.
– Hiszel Mohammed prófétában – kérdezte kissé nyomatékosabban.
– Elfogadom és kedvelem őt, mint a többi emberi prófétát, de kritizálom is, ha szükségesnek érzem – tettem hozzá.
Abdullah a “kritizálom” szót elengedte a füle mellett. Én pedig átmentem a vizsgán. Ezután minden úgy történt, ahogy azt az ima (szalah) szabályai megkövetelik. Török barátom egyetlen instrukciója így hangzott: “Csak mindent csinálj úgy, mint én. Ne aggódj semmi miatt.”
Nem aggódtam, csak elámultam azon, ahogy ez a testvériség, mert valóban az volt, gond nélkül befogadott, hacsak egyetlen ima erejéig is.
Persze történt még sok minden más is ezen a nyáron. Isztambul a látványosságok terén szinte kimeríthetetlen város. Nekem azonban a Kék mecsetben elvégzett ima maradt meg a legélénkebben az emlékezetemben.
Nemrég, több évvel az események után, feleségem Keleti utazások című blogjában a következő szövegre bukkantam: “Gábort itt mindenki helyi erőnek nézi, Ali Babázza, szóval a mecsetben sem szólt be neki senki, mikor előrement Abdullahhal imádkozni. Én addig hátul voltam a női szakaszban. Igyekeztem úgy tenni, ahogy a többiek, meg elbújni a kendőmben, mert szemben egy nő figyelte folyamatosan a társaságot. Le-fel keltem, hajlongtam velük, rendkívül érdekes volt az egész. Tulajdonképpen ez így egy közösségi élményt adó dolog, ráadásul úgy, hogy közben mindenki megtartja az identitását, nem oldódik fel a tömegben. Először azt hittem, hogy de, pedig nem. Az iszlám nagyon demokratikus vallás. Ima közben mindenki egyenlő, és nagyon szimpatikus az is, hogy nem antropomorfizál, Allah nem egy szakállas öregember. És a környezet, a hangok együtt különös, emelkedett hatást keltenek. Értem én, hogy sok követője van az iszlámnak, én azonban továbbra sem váltam muszlimmá. A Gábornak nagy élmény volt a közös ima a férfiakkal a mihráb előtt, de ezt biztos meg fogja írni.”