Sziveri János: Tárgytalan remeklés I.

I.

— Hiába a nagy világosság, ha elmém sötét.
Feszülnek bár nemes rugói és örvénylenek szüntelen
a drága fodrok: de, sötétebb éppen ezért.

II.

Hasztalan a nappali fényár; semmi távoli, csak
apró tárgyaink látszanak, úgymint asztal, szék, az óra
vagy a kés. Ám, ahogy bontja hagymáit a sötétség,
úgy, összefüggésekre delünk, mely gyümölccsé
érleli az alvadt, éji tintába hintett magot.

III.

A fény felszíni máz. A sötétség mély, mélysége
akkora már, be nem láthatod, határait fel
nem mérheted. Nehéz az éj, súlyos, kezedre
megannyi ólomként nehezül. Körmeid gyémánt-rögök
és a mélység testébe hasítnak, mint az üvegbe.

IV .

— Sötétség ereszkedik valójában gyümölcsösünkre.
És összehúzza jó szorosra a fák ág-rácsait, megtöri
a madaraik kocsonyás tekintetét…

V.

— Nehéz összefoglalni. Képtelen elhagyni önként
választott börtönét az ész: maga a tisztaság a sötétség,
ölyv-karmazsinok ereszkednek könnyedén a szavakra,
lehelet párája még fel sem szökött, már halk reccsenéssel
megválik pilléreitől az épület. — És nézed,
hogyan lesz ismét tárgytalanná e tárgyát vesztett talaj.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük