Ványai Fehér József: Hosszú Jóska Mezőtúrról

Előbújt a napocska, Hosszú Jóska is előjött fészkéből, mezőtúri lakásocskájából. Nevét onnan kapta Hosszú Jóska, hogy magasabb az átlagosnál, veri a 180-at, míg az átlag magyar és a jazig típusú túri férfi olyan 170 körüli. No, nem jazig Hosszú Jóska, sokkal inkább cigány identitású, de most ez egyáltalán nem is érdekel minket.
Jóska haja koromfekete, fekete a bajuszkája és az állandó borostája, s mindez fiatalos külsőt kölcsönöz neki, bár már negyven körül lehet, mégsem fog rajta az idő. Vállán batyu, mint annak idején a vándorlóknak, szívében egyformán, fele-fele arányban optimizmus és keserűség. S ami másodszor tűnik fel a nézelődőnek, holott Jóska leglényegesebb megkülönböztetője minden időben: örökké mezítláb, térdig felgyűrt gatyaszárral, vastag gyolcsingben, madzaggal felkötött nadrágban sétálgat ő Mezőtúr főutcáján, s minden beugróba be-benéz.
Persze, csikket keres, mert szenvedélyes dohányos. De másnak is örül, lett légyen a talált tárgy bármi, csak hordozzon Jóska számára valami kis értéket.
Igen, mezítláb, lehet március vagy augusztus, s kapaszkodjanak meg, akár enyhébb december vagy január is. Mezítláb, ahogy a Felettünkvaló megteremtette az embert, Hosszú Jóska legalább a láb szintjén ragaszkodik az ősi csupaszsághoz az Úr 2017-es esztendejében, s visszamenőleg immáron évtizedek óta.
Mezőtúri ismerősömtől hallottam, hogy akkor már tényleg elég nagy a hideg, akár mínusz tíz-húsz fok is lehet, ha Hosszú Jóska zoknit húz, s úgy megyen a fagyos úton. Zoknit, és nem cipőt vagy csizmát, mert a megalkuvás, s az elvek feladása nem hozzá illő cselekedet. Piacozó mesélte, hogy egyszer az árusok megszánták Jóskát, s szép pár cipővel ajándékozták meg. Köszönte és elfogadta az ebadta, batyujába süllyesztette, mert felvenni esze ágában sem volt, s eloldalgott. Legközelebb megint mezítláb ballagott a piaci kofák között, akik ugratva kérdezgették:
-Jóska, hová tetted azt a minőségi lábbelit, amit a múltkor adtunk neked? Elsinkófáltad?
-Eladtam – érkezett a tömör válasz foghegyről.
Ilyen egyszerű ez. Amire nincs szükség, szabadon értékesítendő.
Egyszer az ügyészséghez közel találkoztam Hosszú Jóskával, láthatóan indulatos volt, a hatóság emberei felmérgelhették. Kezében rozsdás vaspálca, melyet aztán hirtelen mozdulattal eldobott a törvény épülete felé, mint egy dárdát. Szerencsére nem lett baj belőle, ember nem járt a közelben, a bot vagy tíz méterre landolt az atléta lábától, s vagy harmincra a törvény házától. S cefetül káromkodott hozzá, nem értettem, mit mondott, de cifra volt, az biztos, a lelke legmélyéről jött.
Nyilván az ilyesmikért szokott megtörténni, hogy a nagy dobót olykor kivonják a forgalomból, s egy ideig nem lehet látni. Mert, hogy felfázott volna, kizárnám, olyanra még nem akadt példa pályafutása során.
Máskor a ruházati gyűjtőláda előtt álldogál Jóska, várja és lesi, mit tesznek bele. Múltkor télikabátot halászott, magához mérte, visszadobta. Ami nem jó, nem kell, hisz nem önző ő, legyen a másé. Csinosabb nadrágot vagy rávaló inget viszont habozás nélkül magáévá tesz.
Ha felmérgelik, azért tud ő goromba is lenni, hajjaj! Múltkor buszmegállóban várakozó fiatalok megjegyzést tettek rá, mármint aszfalton csúszkáló csupasz lábára, és kinevették. No, ez nem esett jól neki, nem szereti az ilyesmit, ha taknyos kölykök kiröhögik, hülyére veszik. Először csak szúrós szemmel nézett rájuk, majd percekig figyelte őket sündisznóállásból, végül aztán kibukott belőle:
-Ne szemétkedjetek velem!
Hát, ennyi. Így gondolja Jóska a szólásszabadságot, és egyáltalán: a szabadságot.
Szabad ember Hosszú Jóska, vagy csak egy bogaras valaki, aki örökös mezítlábasságával tiltakozik a világ beszabályozottsága ellen?
Ezt mindeddig még nem sikerült eldöntenem.