Fábián István versei

európa, a mítosz teste
[maradnék itt]

maradok végül múlttalan,
láblógázva a vég fölött.
münchhausen, háry, kisherceg akár.
lézer vagyok, felfalt a köd.

volnék templomban orgona,
apollón kezéből hull a lan-
tttttttt: újranyílnak honvédtemetők,
voltam a holtan-reneszánsz otthona,

ingem szárnyakká feszítem
örvényes mélységnek hanyatt,
szappanbuborék lesz az ég,
mi létemből mégis megmarad:

életem testzsákjaként hullanék,
esnék akár az égig:
mondanám, kibírtam Uram,
veled maradtam végig.

repülnék órjás vasakkal,
ahogy folyók felett szállnak hidak.
senki nem lenne nálam
igazabb és se boldogabb:

élnék csak istenek nélkül,
fent üres olümposz, én alant:
lennék egy boldog állam:l
aknék magyarul európában.

*

A parlamenter
„…a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.”
[Babits Mihály]

jönnek elmetszett torkú szavak,
a szájüreg beomlott vezúv
és némán szótagol a szív:
hallana bár, a hangra vak.

s ha lélegzet volna még,
a rémült tüdő visszaszív
mindent, mit adna a néma ég:
lent csukódnak a fönt-tükre tavak.

töklevél alatt alszanak kedves cetek:
volna itt valami feladat!
és vannak fekete hullákkal tellő tengerek,
a szó halott, hullám múlik a hullám alatt.

*

Napranap

folyó voltál eged voltam
ha siettél veled futottam

hoztál holdat vittél napot
tenyereden kavics vagyok

megnézheted eldobhatod
gurulok szaladó vízben

érintésedről hallgatok
így maradunk hetedíziglen

*

A barom

Künn áll az esőn,
mint nemtörődöm istenek.
Hová mozdulna, minek?
Áll a hideg záporba forduló mezőn,
ahogy a háttal kiváró
csorda: fülét se billenti,
áll az esőben.

Ürgék, pockok futnak gyülekezőben,
esik az eső időtlen, esik, esik, hull az ég.
Gomba nő, ködbe bújik az elmenő,
s ahogy növekszik benne a messziség,
viharkabátként újra nő bőrére
a húzó hiány, a sár:
abból volt elég. Tábor. Lét-töltelék.

Lenne bármi égesés. Elmenőben.