Zajácz Edina: Világunk

Tizenhárom éve egy béna fiúval alszom
ugyanabban az ágyban.
Talán már nőről álmodik.
Gyermekem. Istenem. Levegőm.
Ránk szakadt pajtában az alkony,
ma nyári nap, holnap jégeső.
Egy lampionba gyűjtögetem sorba,
ami lehetne, ami volna.
Kétéves múlt, amikor ruhámban
fényesre töröltem neki egy almát.
Azóta tartom.
Hiába nőtt ki bennünket
tucatnyi nagykabát,
sorban összehajtom,
kicsit a nagyra, aztán vissza,
mert egy kell,
ami a könnyeket felissza.
Bodzabokor mögött felejtett bújócska,
a szobában néhány karcsú lány,
pár üveg bor, egy bizonyítvány,
egy mosoly.
Egészen aprócska.

Rajtam csüng szava,
a ki nem mondott első.
Dekor-ráció,
mint a csöppnyi szájtól érintetlen emlő.
Már nem aggaszt a halálközelség,
csak nagyobbra növel, s ég
bennem, akár a szeme.
A bűntelen.
Hogy megmaradjak
átzuhanok rajta szüntelen.
Megint,
megint a holnaptól félek,
hasogatják lampionunk szürke pengeélek.

*
Néha eszembe jut egy férfi,
egy ölelés csak,
egy inggallérnyi.

*Első közlés