Egervári József: A hegyen

Hat óra lehetett, a délután révetegen és unalmasan csordogált végig az idő uszályába kapaszkodva. Teljesen pépesre törte össze a fokhagymát, a fagyasztott afrikai harcsa szeleteket – melyeket már délelőtt előhorgászott a fagyasztószekrényből – megsózta, megborsozta, aztán vastagon megkente foghagyma krémmel, melynek illata egészen mélyen gomolygott a tüdőhólyagocskáiban, ám előtte önfeledt orgazmus közeli állapotba sodorta orrában a szaglósejteket; szájában megindult a vad nyáltermelés; alufóliával lefedte a tepsit, betolta a forró sütőbe.

Egy tányér, egy villa, egy kés, egy pohár az asztalon, vizuálisan is megteremtett magány, ikonikus pillanatképe a foszló időnek; aztán meggondolta magát, még egy tányért, villát, kést, poharat helyezett az asztal másik oldalára, mellé szalvétát, finom, puha papír, rajta egy farkas, szürke, komor tekintettel, egy kidőlt fa tövében; persze, nem jön senki, tudta, a hegyen ritkán fordulnak meg idegenek, más pedig nem nyitja rá az ajtót.

A serpenyőben kevés olajon megpirította a rizst, megsózta, aztán felöntötte langyos vízzel, melybe előtte belemorzsolt és elkevert egy egész húsleveskockát. Igen, ez attól lesz finom, nem lesz száraz, mint az éttermekben, ahol mindig fuldoklott az imádott rizstől, olyan volt, akár a sivatagi homok borssal és sóval megszórva, íztelen és fojtogató, két pohár sört is megivott közben, hogy nyelőcsövében, közvetlen a gyomor felett ne akadjon meg minden falat.

Az álmok csak arra jók, hogy életben tartsák az embert, a meg nem valósult álmok viszont megölik; érzékeny egyensúly; aggasztónak találta, hogy már hetek óta nem álmodott, úgy ébredt reggelente, ahogyan este lefeküdt, ránctalan lepedővel, hideg szobában, öleléstelen éj hallgatásában, ám nem is akart erről tudomást venni, reggel gyorsan elkészítette kávéját, kiült a teraszra, rágyújtott egy szivarra, és elragadta a hegy szépsége, az erdő óriási életereje, a félelmetes sziklák szigorú méltósága. Johanna járt az eszében, a mosoly is életet ad, de kinek, kié az a gyönyörű mosoly?

Kinyitotta a sütő ajtaját, kihúzta a tepsit, felhajtotta az alufóliát. Az afrikai harcsa szépen sült, párolódott, megkeverte a rizst a serpenyőben, egy másik serpenyőben felforrósodva gyöngyözött az aranysárga olaj; két szelet karajt és két szelet tarját helyezett bele óvatosan, a forró olaj sisteregve ölelte át a nyers, pácolt hússzeleteket.

Szegedről utazott Budapestre, az InterCityn mellé szólt a fiatal nő helyjegye, az ablak mellé, finoman megütögette a vállát, köszönt, megkérte, hogy engedje be a helyére; ő pedig azt sem tudta, melyik állomáson szállt fel, elmerült egy könyvben, kizárta a külvilágot; gyere, hogyne, bocsánat, állt fel az ülésről készségesen. A hölgynek felszaladt a szemöldöke, nem tetszett neki, hogy ez az ismeretlen, középkorú férfi letegezte, hiszen már lassan negyvenéves lesz, még ha csak huszonötnek néz is ki. Durcásan ült le a helyére, tüntetőleg bámult ki az ablakon.

Patrick vagyok, szólította meg a férfi. Én pedig Johanna. Pestig beszélgettek, komolyan, viccelődve; Johanna nagyra értékelte, hogy a férfi számtalanszor megnevettette, szigorúság és melegség furcsa elegye áradt belőle, melyet kicsit megszínezett a kitapinthatatlan, ám jól érezhető fájdalom, melynek égető hullámai mélyen keletkezhettek, felszínre bukva már csak ártalmatlannak látszó remegést csempésztek a férfi mosolyába, aki a Nyugati pályaudvarra befutva megadta a telefonszámát is, hátha ezt a kellemes csevegést folytatni tudják, ha Johanna is úgy gondolja. Természetesen azonnal visszahívja, ígérte, ne gondolja, hogy meg akarja terhelni a telefonszámláját, és akkor majd megbeszélik a további kommunikációt, a net sok lehetőséget biztosít, akár írásban, akár élőszóban.

Megfordította a húsokat a serpenyőben, kellemes fokhagyma illat lengte be a konyhát; mellkasára szorította tenyerét, a szíve napok óta nem mozdult, mintha csak egy jégdarab lenne a helyén, a pulzusát sem érzékelte, egyetlen szívdobbanását sem hallotta, csak – alig érezhetőn – finom, cinikus fájdalom feszítette szét bordáit, melynek mibenléte pontosan meghatározható lehetett volna, ám nem volt hajlandó szavakká formálni, kimondani, nem volt hajlandó tudatos énjének esélyt adni az okoskodásra, az összeesküvés-elméletekre, mert a valóságot megöli a gondolkodás, kegyetlenül lefejti szépségét, szétszaggatja a varázslatot.

Johanna egy szombat este tényleg felhívta, ismeretlen hívószám, először fel sem akarta venni a telefont, akinek annyi bizalma sincs, hogy megadja a telefonszámát, azzal ő nem áll szóba, aztán eszébe jutott a nő, mégis megnyomta a zöld gombot, füléhez illesztette a mobilt, a mély, kicsit rekedtes, erőteljes hang azonnal megdobogtatta szívét; nem, nem kell visszahívni, ez nem gond, nevetett Johanna, megbeszélik a dolgokat, a neten majd folytatják a csevegést.

Onnantól kezdve valóban ott folyt a diskurzus, írásban, a Messengeren, komolyan, évődve, nagy nevetések közepette. A férfit teljesen elvarázsolta a fiatal nő, úgy érezte, hamvaiból keltette életre, tüzes, pergő nyelvű, okos és kedves menyecske volt, egyszerre vad és finom, visszafogott és pajzán; egyre mélyebbre rántotta őket az örvény; szeretlek, megölelnélek, írta Johanna, jó lenne, válaszolta szűkszavúan a férfi. Tényleg azt akarta, minden sejtjében lobogott a vágy, az a két óra a vonaton bemarta érzékeibe a lányt, finom, fahéjas illatát, nevető szemeit, telt ajkát, és azt az érzetet, amikor meztelen karjuk néha összeért beszélgetés közben, akkor az elektronok minden sejtjében, minden atomjában egy irányba fordultak, az addigi konok, szürke valóságot egyetlen pillanat alatt kiszínezték, élhetőnek, boldogan élhetőnek láttatták.

Eloltotta a rizs alatt a gázt, a serpenyőre rárakott egy fedőt, a karaj és a tarja is megsült, puhára, omlósra, ahogy kell; a sütőből kihúzta a forró tepsit, feltette a konyhapultra, mindegyik halszeletet vastagon megszórta reszelt sajttal, majd a tepsit visszatolta a forró sütőbe.

Alig várta már az estéket, amikor odaülhetett a számítógép elé, és beírhatta az első szavakat: csókolom, a kezedet is, édeske! Néha vitatkoztak, apróságokon, a férfi látni akarta a nőt, ám hiába kérte,

Johanna nem volt hajlandó skype-on beszélni vele, fotót sem akart küldeni magáról; még a nevedet sem tudom, azt sem, hogy hol laksz, pedig mennék hozzád, morgolódott olykor, de a nő mindig kitért a válasz elől; most csak ennyi jut belőlem, felelte, nem tudok többet adni, felelte. Patrik duzzogott, néha napokig nem beszéltek, ám valamelyikük előbb-utóbb megtörte a „csendet”, észrevétlenül váltak egymás részeivé, együtt rezegtek, együtt nevettek, együtt fájtak, de Johanna elzárkózása érthetetlen volt a férfi számára.

Igen, a combjaid közé bújok, és megnyalogatom, összeborzolom nyelvemmel azt a pimasz, kis kakastaréjt, üzente a nőnek, amikor verbálisan ismét egymást ölelgették, de először elverem a csupasz seggedet, mert egy kis piszok vagy, ahogy bánsz velem; ám Johannára semmi nem hatott, se telefonszám, se név, se lakcím. Olykor már a szavak is fájtak, a férfi úgy érezte, minden egyes szó tőrdöfés a szívébe, Johanna vastag falakkal védte magát, mely mögé csak a megbízhatók juthattak be, Patrik pedig azt gondolta, neki annyi joga sincs, mint egy postásnak, egy bolti eladónak, egy piaci kofának, akik láthatták Johannát, hallhatták a hangját, a nevetését, szépséges, kék szemeibe nézhettek, megcsodálhatták alakját, libbenő haját; de neki ebből semmi sem jutott.

Elkészült a hal is, kivette a sütőből a tepsit, a tányérokba kiszedte az ételt, a sajátjába a halat, a rizst, a másikba a karajt és a tarját, mellé a rizst, a két tányér közé helyezte a sajtmártást, az egyik pohárba behűtött édes Martinit töltött, Johanna állítólag azt szerette, magának pedig száraz vörösbort. Leült az asztalhoz, magasra emelte poharát, mosolyogni próbált. Elment az étvágya, de kényszerítette magát, hogy neki fogjon a forró, finom ételnek, nem mehet pocsékba, így is rendszertelenül, keveset étkezett, még ahhoz sem volt kedve, valójában semmihez sem volt kedve, arra vágyott, hogy kopogást halljon az ajtón, odarohanjon, kitárja és megölelje Johannát, de senki sem kopogott, soha. Ivott még egy pohár vörösbort, aztán evett. Szótlanul, gondolattalanul, csak az étel ízére figyelt, csak arra akart figyelni, semmi másra.

Az eltékozolt idő pora örvénylett a hegyen, nem volt még öreg, csak régi; a vörös csillag izzó fénye világított be a szemközti mosoda tetejéről a szülőszobába, anyja mesélte, aztán már mást nem is mondott, mintha semmi közlendője sem lett volna egész életen át; a savanyú tojást szerette, krumplifőzelék, hígra habarva, benne főtt tojás, virsli, vagy csak zsíros, mócsingos főzőkolbász, melynek a bőrét nem lehetett lehúzni rendesen. Anyja nem főzött jól, nem szeretett főzni, csak munka, gyűlölt kötelesség volt neki, melyen jobb gyorsan túl lenni, valójában semmit sem szeretett csinálni, talán csak kártyázni. Hiányzott belőle az élet, a humor, a szeretet, távol tartott magától mindent, ami emberi lehetett volna, fia pedig úgy nőtt mellette, akár a gyom, kiszakíthatatlanul kapaszkodva a szikes földbe, néha szenvedve az aszálytól, később a fagytól, de túlélt mindent.

Aztán leverték a mosoda tetejéről a vörös csillagot, kitört a szabadság, majd összeomlott a világ, az emberek nem tudtak mit kezdeni a szabadsággal, zavarni kezdte őket, vágytak arra, hogy megmondják nekik, mit gondoljanak, mit csináljanak, mit érezzenek, a szabadság fojtogatta őket. Nem is értette, hogy a szolgák miért nem akarnak szabad polgárokká válni, ám gyorsan szertefoszlott kezdeti idealizmusa, amikor látta, a politika megfertőzte a demokráciát, szemfényvesztés volt, amit művelt, becsapott mindenkit, aki nem a húsosfazék körül tülekedett. Szociológusként jól látta, hogy ismét szétnyílik régi sebei mentén a világ, a tanulatlanokat, az esélyteleneket, a hallgatag, beletörődő középréteget lassan lerántotta a mélybe egy mocskos örvény, sosem tudták, sosem értették, sosem tapasztalták meg igazán, mit jelent a demokrácia.

Ivott egy korty vörösbort, nagyon finom lett a hal, a rizs, a sajtmártás, élvezett minden falatot; egészségedre, édeske, emelte magasra a poharát, a csönd besurrant az erdőből, leült vele a szemközti székre, hogy ne érezze magát egyedül.

Valójában mindig vele volt a baj, belátta, szerethetetlen, nem szabálykövető; nem mondogatni kell, hogy szerecccclek, intette Johannát, hanem megélni, ahogy ölelsz, ahogy meztelen bőrömhöz nyomódik csupasz melled, ágaskodó mellbimbóidat majd’ szétfeszíti a vágy, miközben vadul ledöntünk minden paravánt, minden falat, nevetve zavarjuk el a gátlást, a szemérmet, mert az örökléthez szabadság kell, mely elporlasztja az összes kételyt.

Belátta, tényleg szerethetetlen, nem tudott és nem is akart szürke lenni, mindig az élet sűrűjében téblábolt, könyveket írt, tüntetett, előadásokat tartott, kiállításokat nyitott meg, sokszor mentor volt és barát egy személyben, a tehetségesek segítője, a gyöngék gyámolítója, a harcosok szellemi fegyverszállítója, de sosem akart politikus lenni, közelről is ismerte azt a világot, ám hányingere volt tőle.

Nem ígértem semmit, soha, és mást is szeretek, írta egyszer Johanna, a férfi pedig megértette, hogy nincs miről beszélni, hiába minden könyörgés, a nő soha nem lesz az övé, kegyetlen szemfényvesztés ez, nem több, a meg nem élt élet illúziója, mely olyan volt, akár a szivárvány, melyre mosolyogva néz az ember, elindul felé, hogy megérintse, ám egyetlen pillanat alatt semmivé foszlik.

Jó neki a hegyen, mindentől, mindenkitől távol, nyugalmasan telik a maradék idő, írja a könyveit, sétál az erdőben, finomakat főz, olykor iszik egy pohár száraz vörösbort, elszív egy vékony szivart, ücsörög a teraszon, álmélkodva gyönyörködik a természet szépségében. Nincs semmilyen természetellenes hang, nincs fejfájdító ricsaj, nincs tülekedés, lökdösődés, nincs gorombaság. Nincs. Csak nyugalom.

Ült a teraszon, ivott egy korty vörösbort, a hegy néma volt, se kérdés, se válasz, csak csönd és nyugalom. Az élet szótlanul csoszogott tovább.

*Első közlés

2 hozzászólás

  1. Realista írás. Ezt a kisembert ismerem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük