Izsó Zita: A vendégség vége

Mi már nem használhatunk feleslegesen vizet,
ezért csak a nyálunkkal tisztálkodunk.

Evés után, miután mindenki megtörli a száját és egyéb testnyílásait,
az evőeszközöket sem mossuk el,
a villákkal a gyerekek a porba rajzolják
kiszáradt tavaink hullámait.

Éjszakánként egy olyan vidékről álmodunk,
ahol felrázott dunyhaként dagad a tenger,
és az ég nem távoli tájak mocskát hozza,
az eső pedig nem olyan,
mint egy elharapott méregkapszulából kicsorgó folyadék.

Felébredve eszünkbe jut,
hogy a madarak hamarosan kihalnak,
és tojás nagyságú jégdarabok hullnak az égből,

ezért még elszántabban keressük a folyót,
mindenkinek csak a nagy, távoli kékségről beszélünk,
hátha látták,
de hiába próbálunk ügyesebben kérdezni.
Mindenütt csak ovális, lapos kövek,
hallgatásra ítélt isteneink kitépett nyelvei.

*Éjszakai földet érés – Budapest, Scolar, 2018

©Sarolta Gyoker: Folyó

1 hozzászólás

  1. Lenyűgöző és félelmetes látomás. Remek vers!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük