Fábián István versei

Elköltözött megint

Szívütés repes fehér ingen.
Azután szögesdrótot,
kötelet fonnak fényes szelek:
megéltünk minden történetet.

Elköltöztek némult emberöltők,
dadog a vér a szívben.
Örökkön ringanak a bölcsők,
ahogy méhek rajzanak,

mikor diktál a tavasz
és sárba fordult arccal
beszélnek a költők:
maradnak fénylő szíveinkben.

*

Verébidő

élni tudatlan,
talán ahogy az idő jár
a ház falán:
nappal árnyék,
éjben lámpafény.
lenni röpke létű szándék,
törött szárnyával
billenő madár.

hullani szűkülő
körökben egyre lejjebb,
s ha végleg kitellett,
akkor dalolni:
földre csapódó
néma holmi.
de akkor egész
világgá holni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük