Fetykó Judit: Történetek a Sárgaházról

Kurittyán néni anyaszült meztelenül ül a hálós ágy közepén, alatta a három matrac kifordítva a helyéből, a lepedő a sarokban hever egy csomóban a ruháival, az ágyhuzat kinn a földön az ágy mellett.

– Úgy! Úgy! Úgy! Úgy! Úgy!– kiáltja a csont-bőrre fogyott, önmaga karikatúraszerű bábujává torzult öregasszony.– Úgy! Úgy! Úgy! Ti is megtudjátok! Ti is! Ti is! Ti is! Ti is! Ó, én, nem fogom elmondani! Nem fogom! Nem! Nem! Nem fogom!

Hangja rekedt, szemében hatalmas fény villan. Aszott kezével rázza a vastag madzagból font hálót tartó rácsot, az ütemesen kattog eresztékeiben, semmi esély rá, hogy kinyíljon. Kevés hozzá a néne ereje, a többiek, ha akarnának sem segíthetnének neki. Az ágy nyithatatlanságát lakat vigyázza, vagy ha az nem, akkor a szóbeli tilalom. Társai örülnek neki, hogy Kurittyán a hálós ágyban van, mert míg szabadon járhatott a többi beteg közt, addig azok holmiját is összeszedte, ételüket elvette, kiöntötte a tányérjukból, jött-ment az ágyak közt s mindent felforgatott. Aztán, aki nem hagyta magát, annak megcibálta a haját, ruháját, végül verekedett. Felborogatta az asztalokat, székeket, az ablakpárkányra kapaszkodva rázta a annak külső rácsát. Így került a hálós-ágyba, ahonnan nem tud másokat lökdösni, s őt magát szintén védi a háló, hogy a betegtársak se torolhassák meg az elkövetett vétségeket.

– Hallgass! – rivall rá az egyik vénasszony.

– Úgy! Úgy! – kiabál tovább.

Hetek óta ordít. Felváltva imádkozik, átkozódik, pajzán nótákat énekel, majd zsoltárt szaval teljes átéléssel. Egy sor imádság, egy sor átok, ugyanannyi jajveszékelés, aztán kezdődik elölről az egész, megállíthatatlanul. Ruháit hol kidobálja a réseken, nevetve mutogatja magát, ajánlgatja aszott bájait, majd visszaköveteli az inget és szid, átkoz mindenkit, aki ezt tette vele.

– Ez a boldogtalan Kurittyán éjjel-nappal ordít – mondja szabadságról visszatért váltótársának Nusi műszakváltáskor.

Mindketten tudják, mi az öregasszony valódi neve. A Kurittyán itt ragadt rá, mert állandóan kiabál, beszél, kurjongat. Most különösen zavarják a gondolatai, alig alszik, alig eszik, lassan már annyira lefogy, hogy belehal, de az idegei hajtják, egy pillanat nyugtot sem hagynak neki.

– Addig van valahogy, míg a gyógyszer hat. Ma már külön küzdelem volt lenyeletni vele, lehet az estit már nem is tudjátok. Igazán megszúrhatná már az orvos. Na, menjünk körül!

A neurotikusok az ágyaikon hevernek, de amint az átadás túlhalad rajtuk, élénk eseti beszélgetés kezdődik, ami mindig erre az idősávra esik, amikor még nem osztják az éjszakai gyógyszert, és már nincs semmi osztályos teendő, ami kizökkentené őket történeteikből. A betegek egy része a saját ágyán ül, de vannak szobák, ahol egy ágyon öten ülnek, történeteket mesélnek, időnként nagyokat kacagnak. Az aktívan kezeltek külön szobában, csendben, magukba fordulva várják a nap végét.

– Váltás van. Kérem, menjen mindenki a szobájába az ágya mellé! – mondja Nusi.

– Hiába beszél nekik az ember, hogy ne üljenek egymás ágyán – mondja halkan Erzsi.

– Hagyd őket.

Erzsi nem szól, de magában megjegyzi, hogy az öregasszony nem tartatja be a rendet, amit a főorvos megkövetel. Neki mindegy, hamarosan nyugdíjba megy, semmi érdeke, hogy a betegeket magára haragítsa. Meg anélkül is, mindig túl lazán vette az egészet. Akkor aztán majd jön a leszúrás, hogy a betegek, az osztály rendje, meg minden. A főnök úgyis a fiatalokat kapja elő, ha valami baj van, meg akkor is, ha épp ingerült valamiért. Olyankor mindenért előveszi a személyzetet, a legnagyobb hiba, ha a dobozalakúra hajtott keményített fityula nincs a fejükön. Ez csupán piszkálás, ha más nincs, akkor a fityuláért. Apáca Nusi hagyományos, még az ápoló rendből hozott fityulája viszont szúrja a szemét. Persze a férfiosztályon, bár ott is van egy hosszúkás alig-sapkaszerű, mégse kell az ápolóknak semmi fejfedő, igaz, azok körberöhögnék a főorvost, ha eszébe jutna azt megkövetelni tőlük.

– Ma nem jön be az öreg –jegyzi meg Nusi, miközben bezárja a kezelő ajtaját, és öltözni kezd.

Ez fontos információ, mivel a főorvos éjszakai műszak alatt is gyakorta végigjárja az osztályokat, leginkább akkor, ha nem megy haza, hanem dekurzálással tölti az éjszakáit a szobájában, talán hajnal felé alszik valamennyit.

Öltöző nincs, szekrényeik a folyosón vannak, a kezelőben öltöznek. Ilyenkor ez a néhány négyzetméternyi hely az öltöző, a társalgó, a félig már osztályok kívüli világ.

Nusi lassan átöltözik, megigazítja a haját, száját kirúzsozza, illatszert fúj magára.

– Figyeljetek oda az újra. Valahogy nem tetszik nekem. Lehet, hogy még csak most fog igazán beindulni, de a sok gyógyszertől is lehet ilyen. Nehogy rátegyetek valamit. Ettől az új tablettától láttam már őket megvadulni is. A kettesben ma nagyon sokat veszekedtek. Az ágyhuzat holnapig talán kitart. Na, sziasztok! – keresi munkatársát, de az még fehérben van, az egyik elvonós nővel beszélget.

Nusi int nekik, aztán elindul kifelé, könnyedén lépked tűsarkú cipőjében, egész megjelenése koránál fiatalabb nőt mutat, nyomában könnyű illat marad. Weis Blanka áll a folyosó közepén, ahogy a nővér elhalad mellette, és a légáramlat felé sodorja a rúzs, a kölni illatát, felemeli a fejét, beleszimatol a levegőbe, halkan megjegyzi:

– Amerikai rúzs. Annak van ilyen szaga. Nekem is volt. Volt – Nusi óvatosan visszanéz, más nincs a folyosón, így csak ez a Blanka szólalhatott meg. Már nincs kedve visszamenni a kezelőbe, hogy beírja, a ki tudja mióta meg nem szólaló katatón beteg most mondott valamit. Majd holnap, otthonról felhívja az orvost.

Elek főorvos és Pataki doktornő késő délután vették ismét elő az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvénynek a 15/1972. (VIII. 5.) EüM rendeletben* kiadott végrehajtására vonatkozó értelmezését.

Meglepően sok volt benne a hasonlóság, mintha az új hetvenkettes a korábbi, ezerkilencszázhatvanhatosnak bővített, részletesebben taglalt változata lett volna.

– Nem látom, hogy ez az új törvény megkönnyítené, gyorsítaná a beteg osztályra kerülését. Az előző szerint sem volt egyszerű. Ez túlbonyolít – nézett fel a két törvény olvasásából Pataki doktornő. – Rögtön itt az 1966-osban*: „Azt a személyt, akinél orvos elmebetegség gyanúját állapította meg, az idegbeteggondozó intézet szakorvosa köteles az orvos értesítése alapján megvizsgálni. Az intézet az ilyen személyt felhívja, hogy az intézetben vagy a kijelölt orvosi rendelőben jelenjék meg. Ha a felhívás eredménytelen volt, a vizsgálatot az érintett személy lakásán is el lehet végezni.  …  Az idegbeteggondozó intézet az elmebeteget felhívhatja, hogy gyógykezelése, illetőleg gondozása céljából jelenjék meg az intézetben, vagy a kijelölt orvosi rendelőben. Ha az elmebetegnek hiányzik a megjelenési kötelezettség megértéséhez vagy teljesítéséhez szükséges belátási képessége, a vele közös háztartásban élő nagykorú hozzátartozója köteles ezt az idegbeteggondozó intézetnek bejelenteni. Ha a beteg ismételt felhívásra sem jelenik meg, vagy a megjelenéshez szükséges belátási képessége hiányzik, az idegbeteggondozó intézet vezetője szükség esetén beszállíttathatja az intézetbe”

És a 72-es szerint: „Ha az orvos az általa vizsgált vagy kezelt személynél (a továbbiakban: beteg) elmebetegség tüneteit észleli vagy valószínűnek véli, a beteget szakorvosi vizsgálat céljából a lakóhelye szerint illetékes idegbeteg-gondozó intézetbe kell utalnia. Erről az intézkedésről a beteget szóban, az idegbeteg-gondozó intézetet írásban értesíti. Ez a rendelkezés nem vonatkozik arra az esetre, ha az orvos az elmebeteg gyógykezelését maga látja el. Az értesítést – a sürgős esetet kivéve – a vizsgálatot követő három nap alatt zárt, ajánlott levélben kell az idegbeteg-gondozó intézetnek megküldeni. Az idegbeteg-gondozó intézetbe való beutalásról szükség esetében a beteg hozzátartozóját (gondozóját) is megfelelően tájékoztatni kell.

Az idegbeteg-gondozó intézet vezetője gondoskodik arról, hogy az orvos által bejelentett beteg elmeorvosi vizsgálata (ellenőrzése) megtörténjék, abban az esetben is, ha a beteg már az idegbeteg-gondozó intézet gondozásában áll. Első vizsgálat esetén az idegbeteg-gondozó intézet vezetője zárt, ajánlott levélben hívja fel a beteget arra, hogy elmeorvosi vizsgálatra, meghatározott időtartamon belül jelenjék meg.”

– A levelezés érdekes tényező – mondta a doktornő, de az ezzel kapcsolatos gondolatait elhallgatta. Aki ezt leírta, annak fogalma sincs, mi az elmebetegség, mennyit számít az időtényező, ami a levélváltások közt eltelik –, folytatta magában.

– Hozatok kávét Madámmal. Kér? – kérdezte a főorvos.

– Termoszban hoztam – kitöltötte a két kávét, a hűtőből kivette hozzá a tejet. – Van benne cukor.

Szótlanul kevergették az italt. Zelma doktornő kifejezetten ellen volt, hogy a beteggel szolgáltassák ki magukat. Még hogy ez a Madám terápiás munkája… ráadásul mindenütt ott hallgatózik, a terápiás munkája ürügyén, takarítja az orvosi, a főorvosi szobát, az irodát, és viszi, szórja a meg nem értett foszlányokból a különböző tévhíreket.

– Meg az idegbeteg-gondozó. Akik tulajdonképpen mi vagyunk, az ambulanciával. Nem változtattak az elnevezésen. Szerencsésebb lenne a pszichiátriai gondozó elnevezés a hivatalos szövegben is. Továbbra is keveredés lesz a betegek fejében – folytatta a doktornő.

– Előbb-utóbb itt is meg kell alakulnia az osztálytól különálló gondozónak, mindegy milyen néven. Na nézzük! A lényege megmaradt – tért vissza az értelmezésre a főorvos, közben az is eszébe jutott, hogy az osztályon sincs elég orvos, ha hirtelen megalakulna a gondozó, az tőle vinné el valamelyik kollégát. – Igen. „Az elmeosztályra történő felvételről az elmeosztály osztályvezető-főorvosa dönt.” Ahogy eddig is. Na, azért dönthet az orvos is, és döntenie is kell, ha a főorvos szabadságon van… és maradt a kétszer nyolc nap is:

„Az osztályvezető-főorvos a felvételt követő nyolc napon belül összefoglalja a vizsgálat (megfigyelés) eredményét, és nyilatkozik arról, hogy szükséges-e az elmeosztályon történő gyógykezelés

Ha a felvételt követő nyolc napon belül az elmeosztályon való gyógykezelés szükségessége kétséget kizáróan nem állapítható meg, és ezért további vizsgálat (megfigyelés) indokolt, az osztályvezető-főorvos a kórház igazgatójának a határidő meghosszabbítására tesz javaslatot. Az igazgató a határidőt egy ízben – legfeljebb további nyolc nappal – meghosszabbíthatja” – nos, a most életbe lépő ezzel azonos értelmű:

Az elmeosztály vezetője a felvételt követően azonnal intézkedik a felvett személynél szükséges orvosi vizsgálatok (megfigyelés) haladéktalan elvégzése iránt, és a vizsgálatok (megfigyelés) befejeztével azonnal, de legkésőbb a felvételt követő nyolc napon belül a kórlapban összefoglalja a vizsgálat (megfigyelés) eredményét, és abban állást foglal arra vonatkozóan, hogy a felvett személy elmebeteg-e vagy sem, valamint arról, hogy az elmebetegsége az észlelt időszakban csak elmeosztályon gyógykezelhető-e. Ha a szükséges vizsgálatok (megfigyelés) elvégzésére nyolc nap előreláthatólag nem elég, az elmeosztály vezetője a kórház igazgatójának előzetes hozzájárulásával a határidőt legfeljebb tizenöt napra meghosszabbítja

– Nem emlékszem, hogy a kórházigazgató valaha is szólt a határidő meghosszabbítása miatt. Nyolc nap, tizenöt nap… – egyre hallatszik a női osztályról az öregasszony kiáltozása. „Mert bűnben fogant engem anyám…”–, ünnepélyes hangon sorolja a néne a szavakat, most épp egy zsoltár van soron. – Adjon még ma este valamit ennek a Kurittyánnak!

– A bírósági szemle sem változott: „az elmeosztály vezetője felülvizsgálati kérelem hiányában is köteles a felvétel napját követő nyolc hét alatt felülvizsgálat céljából az orvosi bizottság elé állítani (felülvizsgálat hivatalból).” Felsorolja a szemlén résztvevőket, ami eddig is így volt, de most kifejezetten tartalmazza: „A felülvizsgálatot végző orvosi bizottság az elmeosztály mellett működik. Az orvosi bizottság elnöke: a kórház helye szerint illetékes megyei (fővárosi) tanács végrehajtó bizottsága egészségügyi feladatot ellátó szakigazgatási szervének vezetője által kijelölt elmeszakorvosi vagy igazságügyi elmeorvostani szakorvosi képesítéssel rendelkező orvos. Az orvosi bizottság tagjai: az elmeosztály vezetője és a kórház helye szerint illetékes idegbeteg-gondozó intézet vezetője vagy helyettese. Az orvosi bizottság előadója az elmeosztály vezetője (helyettese). Ha a kórháznak két vagy több elmeosztálya van, az orvosi bizottságnak az idegbeteg-gondozó intézet vezetője helyett a másik elmeosztály, illetőleg a kórház igazgatója által kijelölt elmeosztály vezetője a tagja. A felülvizsgálandó személy kórházi kezelőorvosa az orvosi bizottság elnöke nem lehet. A bíróság kiküldött bírája a felülvizsgálaton és az azt követő zárt tanácskozáson jelen lehet.” … „Az orvosi bizottság a felülvizsgálat befejeztével nyomban dönt abban a kérdésben, hogy szükséges-e a felülvizsgált személy gyógykezelése az elmeosztályon. A bizottság döntését az előadói előterjesztésben közölt vizsgálati (megfigyelési) adatok és az elmeosztályra felvett személy közvetlen vizsgálata, valamint a (2) bekezdésben említett személyek meghallgatása alapján, zárt tanácskozás után, szavazással hozza meg. Egyhangúság hiányában a szavazattöbbség dönt. A bizottság döntését írásba kell foglalni. A döntés egyik példányát a bíróságnak kell átadni (megküldeni), egy további példányát pedig a beteg kórlapjában kell megőrizni.„ – Ez rendben volt eddig is. Itt azért az egyéb felülvizsgálati kérelmekre írtakra oda kell figyelni, ha lesz olyan. Még nem fordult elő a praxisomban, de minden megtörténhet. Térjünk át az alkoholistákkal kapcsolatos részre!

A hátsó folyosó lakói közül csak hárman kapnak gyógyszert, a többiek leépült öregek, oligofrének, akik csendben pergetik napjaikat. Mácsiné az ágyán ül, ősz haja lányosra kibontva, maga elé néz, mosolyog, néha felnevet, halkan beszélget. Észreveszi a nővért, biztosítja a csak általa látott beszélgetőtársát, hogy mindjárt folytatják, és beveszi az esti gyógyszert, majd visszatér az előzőhöz. Mazula óvatosan odasomfordál, nagy vágyat érez, hogy megérintse a nővért, lehetőleg a fenekénél vagy a mellénél, de most nem indul el a keze.

– Itt a szerelme – súgja Mácsinéra értve az itt a szerelmét, mert mikor annak itt a szerelme, akkor mindenki hagyja békén, csak azzal hajlandó foglalkozni.

Erzsi szeretné tudni, mióta tart a látogatás, és milyen gyakori mostanság, de ezt nem akarja a többi betegtől tudakolni. Vár, hátha spontán véget ér a mosolygós, egyoldalú párbeszéd az öregasszony és hallucinációja között. Még van egy epilepsziás fiatal nő, akivel beveteti a gyógyszert, és ezzel vége, mert Kurittyánt megkérdezni sem érdemes, úgyis kidobná a hálós ágyból, kényszeríteni pedig nem akarja. Hamarosan jön Zelma doktornő, és leoltja. Remélhetőleg, mert eddig nem sikerült tartósan megnyugtatni. Indulna vissza a kezekőbe, mikor Mácsiné megszólal.

– Nővér! Csináljanak már valamit Valériával – ez Kurittyán keresztneve – Elment a kedvesem, nem bírja sokáig ezt a rettenetes ordítozást – míg beszél, elkezdi befonni a haját.

– Egy órán belül jön az orvos. Mondja, kedves Sára – kérdezi halkan Erzsi– ha megkérdezhetem, gyakran jön mostanában a kedvese?

Sára mosolyog, őszintének érzi a nővér kérdését, egyébként is, eddig még soha nem kérdezte meg. Feltűzi a haját, női magabiztossággal igazít a ruháján. Ehhez a nővérhez bizalommal van, biztos benne, hogy nem vetne szemet a szerelmére.

– Tudja nővér – mondja ő is egészen halkan, mert a többieknek semmi köze ehhez a beszélgetéshez –, mostanában gyakran járt erre, de nagyon elfoglalt. Azt mondta, hogy most sokáig nem tud jönni. De én reménykedek. Hátha mégis… – boldog, hogy beszélhet a látogatójáról.

Erzsi bólogat. Nem túl szokatlan, hogy Mácsi Sára hallucinál, csak akkor van baj, ha az épp az ételosztás idejére esik. Mert ezen a részlegen, ezen a néhány betegen Sára uralkodik, a maga gondoskodó, fura módján. Tisztaságot tart, nővér jelenlétében ő osztja ki a zománcos csajkákba az ételt, és olyan nincs, hogy valaki elvegye a másikét, vagy ne egye meg az adagot. Aztán elmosogat, és elpakol. Csak Kurittyán a kivétel az utóbbi hetekben. Így volt ez már akkor is, mikor Erzsi idejött dolgozni. A terápiás munkáért kapott kevéske pénzt egy nagy zsebkendőben a derekán lévő övre kötve tartja, karácsony előtt a főnővértől engedélyt kér, hogy kimehessen a városba, édességet, csomagolópapírt, színes szalagokat vásárol, maga pakolja össze, és várja az unokáit, akik ilyentájt meglátogatják.

Sára visszaül az ágya szélére, és arcán különös mosollyal magába mélyed. Mazula áhítattal megsimogatja az asztal szélét, ahova odaért a nővér keze, még ácsorog egy ideig, aztán bebújik az ágyába. Mára vége a napnak, legalábbis neki. Aludni kéne. Stefi mégse kért tüzet a nővértől. Ismét megszagolgatja a cigarettát, és elteszi, mert a holnapi szolgálattól ilyet nem kap, azok azonnal elzavarják.

Erzsi előveszi az injekciókat, vénásan is adható mindkettő. Milyen érdekes – , gondolja –, ez a Mácsiné tudja Kurittyán keresztnevét. Sára, Valéria.

Hat Haloperidol, három Pipolphen, húszas fecskendő. Nyílik a rácsos-ágy. Kurittyán hevesen tiltakozik, mikor az ápolók megfogják. Strangulálás, fertőtlenítő. A doktornő próbálja megszúrni a vénát. Az aszottnak látszó kar elég izmosnak bizonyul, a vénák merev falúak. A néne a kiszáradás határán van. Zelma doktornő elunja, hogy az ér ismét és ismét kitér a tű hegye elől, ujjával stabilizálja az eret. Erzsi arra gondol, csak nehogy még saját magát is megszúrja, ha átböki az öregasszony elmeszesedett vastag érfalát, s a tű a lökés erejétől meg se áll a doktornő ujjáig. Végre az érben van a tű, picit visszahúzva a dugattyút, áramlik a fecskendőbe a sötétpiros vér. A doktornő lassan tolja be az injekciót, a jénai-üveg fecskendőfala mentén nehezen halad a fém-kónusz, de végül benn van, a tű helyére vattagombóc kerül leukoplaszt alá.

Kurittyán hirtelen elcsendesül. A segítségnek hívott ápolók elengedik. Eta megpróbálja itatni, hátha elfogadja. Nem tiltakozik. Nyel. Lassan beletöltenek két deci édes teát. Mácsiné megjelenik az ajtóban, kezében egy tiszta hálóinggel, amint átadta, azonnal kimegy. A néne hálóingben, takaró alatt fekszik a hálós-ágyban, szempillái elnehezülnek, elalszik. Végre csend van.

– Húzzátok fel a hálót. Még ma éjszakára. Sosem lehet tudni. Holnap meg majd alakul. Reggel még megkapja ugyanezt – mondja a doktornő Erzsinek, ami azt jelent, hogy kora reggel, műszakváltás előtt visszajön.

– Kialussza? – kéri Gyula ápoló, aki még nem látott ekkora adagot vénásan adni.

– Ne aggódj kolléga! Most menjünk át hozzátok, hogy ott is nyugodt éjszaka legyen – válaszol az orvosnő.

 

*http://jogiportal.hu/index.php?id=qord7guj2tr0wrkz9&state=19950725&menu=view

15/1972. (VIII. 5.) EüM rendelet az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvénynek a gyógyító-megelőző ellátásra vonatkozó rendelkezései végrehajtásáról. (A teljes szöveg a kötet végén olvasható.)

*Az elmebetegek gyógykezeléséről és gondozásáról szóló 1966. évi 12. törvényerejű rendelet

(A rendelet teljes szövege a kötet végén olvasható.)

©Csikós György – Javíthatatlan optimista

Vélemény, hozzászólás?