Gősi Vali: Jászol-melegben

Ha már csak halványan élnek
a fahéjillatú,
vége-nincs,
beszédes mosolyoktól fényes,
világmegváltó esték,
mikor még végérvényesnek hitt kiábrándulásaink
sem tudtak lehúzni az agyagos földig,
és makulátlan, félszeg gyermeki tisztasággal
vallottuk meg a fenyőillatban,
az ünnepi asztal körött,
csalódásainkon át is megérlelődött,
újjászülető szerelmeink,
hazugságaink legfeljebb apró,
kegyes füllentések,
könnyű röptű valótlanságok voltak,
mint az elhulló tűlevél,
ha fölkapja a fenyőfa alól
és széthordja a játszi szél,
ha legbelül már csak
a végeérhetetlen,
némaság beszél
akkor sötét hamisságaink
kilátszanak majd a fehér csend alól,
ráeszmélünk,
hogy ez már nem az igazi ünnep,
nem az a meghitt jászol-meleg,
inkább valami
megmásíthatatlan végveszély,
hogy a csípős gyantaillatban
lángra kap és hamuvá ég
a szeretet.

 

*Első közlés

1 hozzászólás

Comments are closed.