Millei Lajos versei

Nélküled

Nézd, a fák élénkzöld lombjain
feltűrt ingujjú szellő zongorázik,
meztelenre vetkőzött a nyár,
a lelkem mégis fázik.
Valami nincs, valami fáj,
valami őrülten hiányzik.
Kövérre hízik minden percem,
mégsem dajkálom őket, unottan
kísérem sírba az elmenőket,
hogy szenvtelen, fásult arccal
fogadhassam az érkezőket.
Hiába pumpál újult vért az élet,
hiába a szavak szívbizsergető bája,
tüzem melege immár semmivé lett,
elnyűtt, viharvert a kedvem artériája.
Nézd, aranyruhát öltött köröttünk a táj,
a tó tükrén pár habfelhő csónakázik,
fodrot karcol rá néhány szomjas fecskeszáj,
de a levetkőzött lelkem még mindig fázik.
Valami elhagyott, valami nincs, valami fáj,
valami áldott kín őrülten hiányzik.

*

Az emlékek peremén

(Édesanyám halálának kilencedik évfordulójára)

Látod, egy megfáradt év újból elment.
Szinte észre se vettem, csak elballagott,
s míg az unokák önfeledten facsarnak ki
minden játékkal tölthető pillanatot,
én méricskélem a mohó végtelent,
amely akkor ágyadnál megjelent,
hogy szürkére fesse szemedben a színeket,
amíg Te a túlélő szíveket
utolsó anyai intelmekkel pátyolgatod.
Általad vált szerethetővé minden jó,
keserű ajkadról úgy ragyogott fel a szó,
mint égbolton a csillag, ki fényét hinti szét,
hogy belém plántáld az élet tiszteletét.
Aki születik, annak egyszer halnia kell,
a mindent cserélni fel a semmivel,
elhagyni vágyat, hitet, fényt, mi boldogított,
s csak az marad fenn, amit megtanított.
A késsel még ma is keresztet rajzolok a kenyérre,
és emlékszem jól az imádságok ünnepére,
de egyre fogy köröttünk az áhítat,
mindenki elmegy, ki Téged megsirat,
hogy percről-percre új világ szülessen,
melyben unokák játszanak önfeledten.

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük