Smelka Sándor íróval Szakálos Fédra beszélgetett

Szakálos Fédra: Itt ülünk a pécsi Zarándok Galériában, velem szemben Smelka Sándor, író foglal helyet, vele beszélgetek ezen a szép délutánon.

Minek a hatására és mikor kezdtél el foglalkozni az irodalommal?

Smelka Sándor: Mindig is szerettem olvasni. Vernén nőttem fel és a „delfines könyveken”. Ha az ember szereti a könyveket, akkor nagy az esélye annak, hogy egy idő után maga is neki áll írni. Nyolcadikos koromban kezdtem el naplót, rövidebb történeteket, regényeket és verseket írogatni.

SzF: Családod, közvetlen környezeted hogyan fogadta írói ambícióidat?

SS: Nagy reakciókra nem emlékszem. Amikor elkezdtem írni, az inkább csak úgy megtörtént, minden különösebb hatás nélkül, hiszen mindenkinek van egy heppje, hobbija, gondolták rólam. Kissé furán néztek ugyan rám, de azt mondták, hogy jó, írjál. Anyukám legyintett az egészre, de amikor jöttek a nagyobb sikerek, komolyabb írások, novellák, akkor már ő is azon a véleményen volt, hogy nagyon jó, hogy ezt elkezdtem. Szerintem a családom ma már büszke rám.

SzF: Volt esetleg valaki a családból, aki személyes példával járt elől?

 SS: Nem tudok senkiről. A családunkban én vagyok az egyedüli kakukktojás, aki ír.

SzF: Miért pont ezt a stílust választottad?

SS: A rádiókabarén nőttem fel, sokat hallgattam kiskoromban. Innen jött a humor és a stílus is. Rengeteget olvastam Rejtő Jenő regényeit és Karinthy humoreszkjeit. Később ezek inspiráltak engem a kabaréjelenetek és a humoreszkek írására.

SzF: Iskoláskorodban is te voltál a „humorzsák”?

SS: Nem, ott egyáltalán nem. Nagyon visszahúzódó, csendes, félénk gyerek voltam, a hangomat sem lehetett hallani. A humor is később alakult ki nálam. Amikor iskolás voltam, inkább verseket meg naplót írtam. Kabarét csak hallgattam és néha megpróbáltam valami hasonlót írni, de azok még nem voltak olyan humorosak, mint a később született írásaim.

SzF: A sok szereplés oldotta valamennyire ezt a visszahúzódó, csendes természetedet?

 SS: A szereplések rutint adtak, hozzáállást: hogy olvassak fel, miket mondjak. Idővel csökkent a lámpalázam, de leginkább az adott erőt, hogy van valami, amit el tudok mondani az embereknek. Az első fellépésem az egyik barátom esküvőjén volt, ahol a barátomról írtam valami vicceset. 150 ember elé kellett kiállnom. Nagyon izgultam, tényleg minden ízemben remegtem, de az adott erőt, hogy van egyfajta küldtetésem: azt a pár száz embert meg kell nevettetnem. Ha van üzeneted a közönség felé, akkor könnyebben tudsz szerepelni.

SzF: Milyen alapból a habitusod? Hogyan viszonyulsz az emberekhez?

SS: Próbálok humorral hozzáállni az emberekhez. Leginkább a munkatársaim tudnának erről beszélni: viszonylag stresszes munkahelyem dolgozom, ahol sérült fiatalokkal foglalkozunk, így aztán sokat nevetünk, „hülyéskedünk”, hogy kicsit oldjuk a légkört és a helyzeteket. A családommal tudok morózusabb is lenni, otthon megtapasztalhatják ezt az énemet is. Mire hazaérek munkából, néha embert se akarok látni vagy hallani. Sokszor ücsörgök a szobámban, ahol vagy olvasok, vagy írok. Arról nem beszélve, hogy otthon én író vagyok, tehát van, hogy órákig nem lát engem a család, mert dolgozok valamin.

SzF: Miért pont ezt a hivatás választottad?

SS: Az iparból indultam el. Férfiruha-készítőnek tanultam egy évig, de ez nem nagyon ment nekem, és átmentem a vasútvillamossági-szerelő szakmára, amit el is végeztem, de a MÁV-nál ténylegesen nem dolgoztam. Valahogyan leérettségiztem és utána a NEVKÓ indított egy kétéves szociális gondozó és szervező osztályt, ami felkeltette a figyelmemet, és jelentkeztem rá. Amikor az első hetek elteltek a suliból, már tudtam, hogy ez az én pályám. Nagyon jó az embereknek segíteni, segítő munkát végezni, akár idősek körében gondoz az ember, akár sérült fiatalokkal foglalkozik. Arról nem is beszélve, hogy ezek a fiatalok nagyon meghálálják ezt, rengeteg szeretetet kapunk vissza tőlük. Nehéz, de szép szakma az enyém.

SzF: Szoktál nekik is felolvasni a műveidből?

SS: Igen, az alapítványunkban szoktunk rendezni Ki mit tud?-okat, ahol fel-felolvasok pár könnyedebb írást, valamint vannak ünnepségek, ott is sort szoktunk keríteni arra, hogy valamit felolvassak.

SzF: Mikor tudatosult benned az, hogy író vagy és ezzel szeretnél foglalkozni?

SS: Még most sem tudatosult nálam ez teljesen, de talán az első könyvem után már úgy éreztem, hogy letettem valamit az asztalra és kijelenthetem azt, hogy író vagyok, és mivel az író könyvet ír, immár van annak valamiféle kézzelfogható bizonyítéka is, hogy íróként lehessen hivatkozni rám.

SzF: Hol jelentek meg az első írásaid? Milyen érzelmeket váltottak ki belőled?

SS: A kilencvenes évek végén volt egy újság, Találka magazinnak hívták, ami havonta vagy talán kéthavonta jelent meg. A verses rovatba küldtem be egy művemet. Arra emlékszem, hogy a Rákóczi úton, a zeneiskola mellett, a mostani Régió áruház helyén buszmegálló volt, és állt ott egy újságárus is. Ott vettem meg azt a számot, amibe megjelent az első versem. Emlékszem, adtam a pénzt, kaptam az újságot, kinyitottam és ott volt a nevem. Elképesztő emlék és élmény volt: legszívesebben öt kilométert futottam volna egyfolytában. Annyira él bennem ez a pillanat, hogy még a helyszínre is emlékszem. Egyébként 1999 januárjában történt mindez.

SzF: És ezek után hol jelentek meg műveid?

SS: Volt egy idő, amikor rengeteg online felületen jelentem meg: Héttorony, Napvilág. Ezek az online újságok azért voltak jók, mert lehetett látni a visszajelzéseket, az olvasottságot, és ez sokat jelentett a fejlődésem szempontjából. Aztán következett az L. Csépányi Katalin által szerkesztett Hetedhéthatár című újság, ahol nem csak egy publikálási lehetőséget kaptam, hanem az írótársak személyében egy baráti társaságot is, akik maguk közé fogadtak. Kéthavonta rendszeresen összejárunk egy pécsi romkocsmába. Örülök, hogy köztük lehetek.

SzF: Mit szeretnél közvetíteni az olvasóknak?

SS: Jókedvre szeretném deríteni az olvasókat. Nagy mondanivalóm nincsen. Az egésznek az a filozófiája – ha lehet így mondani – hogy én is megyek a városban, mint a többi ember és látom a dolgokat, amiket aztán humoros formában megfogalmazok. Amikor ezt az emberek olvassák például a Facebookon, akkor legalább tudnak kicsikét nevetni a hétköznapok drámáin, valamivel le tudják öblíteni a napi híreket. Sok visszajelzés érkezik hozzám a barátaimtól, hogy jókor jött ez vagy az az írásom, mert legalább ki tudták röhögni magukat. Ha az a pillanat megtörténik, hogy valakinek vidámabb lesz az estéje, már megérte írni.

SzF: Mit jelent számodra az írás?

SS: Leginkább önkifejezés. Élőszóban nagyon nehezen beszélek. Persze a barátaim, munkatársaim előtt könnyebben megnyílok, és nyilván az ember megnyílik a családja előtt is. Az idegen emberekkel szemben viszont nagyon visszahúzódó vagyok, ezért választottam az írást. Az iskolában is mások voltak a „nagydumások”, de írni csak én tudtam. A mai napig is ez adja az önértékelésem zömét: valamihez én is értek. Például, akik csak látásból ismernek, a fizimiskám alapján, az arcberendezésem alapján, ők közül kevesen tudják elképzelni, hogy író vagyok, főleg azt, hogy van humorom. Másrészt magamat is szórakoztatom az írással: majdhogynem terápia az alkotás.

SzF: Kezdő íróként mely művészek inspiráltak az alkotásban?

SS: Rejtő Jenő, Örkény István egyperces novellái. Faltam Verne Gyula könyveit: nagy átéléssel olvastam őket. Padisák Mihály ifjúsági regényei közül a Kanóc-történetek tettek rám nagy hatást, leginkább az „Éljen a száműzetés” című inspirált. Arra tanított, hogy igenis meg ki lehet fogni a nagy halat, ha nagyon akarod: céljaidért meg kell küzdeni. Ez „csak” egy ifjúsági regény, de fontos számomra, mert gyerekként évekig a hatása alatt voltam. Ekkor tapasztaltam meg, hogy egy-egy könyvnek mekkora hatása lehet az emberek életére: én is ezt szeretném elérni a műveimmel.

SzF: Van esetleg most is olyan személy, aki ösztönöz a munkáid során?

SS: Leginkább az olvasóim ösztönöznek a munkára: van egy csomó mondanivalóm nekik.

SzF: Hogyan szoktál nekiállni az írásnak? Mi a rituáléja?

SS: Nagyjából kialakult a ritmusa az írásnak. Gyakorlatilag folyamatosan írok. Vannak hetente és havonta megjelenések, azoknak is meg van a ritmusa. Ha van egy gondolat, ötlet, akkor neki kell állni rögtön vagy másnap leírni. Eleinte sokat javítottam, miközben írtam, most úgy csinálom, hogy nem javítok semmit írás közben. Az első változat olyan, hogy egyben leírom, ekkor egy borzasztó rossz, teljesen nyers szöveg jön létre, néha még alany-állítmány sincs egyeztetve, de legalább van két oldalam, ami le van írva: van egy nyers szöveg, amit lehet már javítani, szerkeszteni. Ezt is meg kellett tanulnom, hogy nem baj, ha valami elsőre nincs jól megírva, ha nagyon pongyola a szöveg, mert abba még bele lehet javítani. Ezután jön a szerkesztés: javítgatom, írok hozzá, húzok ki belőle, ha kell, végül, az utolsó veszőig nyomdakészre szerkesztem anyagot. Nagyjából így működik.

SzF: Mi alapján döntöd el az alkotásodnak a témáját?

SS: Az Írócimboráknál havonta megadják a témát. Ez egy olyan honlap, online alkotói műhely, amit különböző ifjúsági- és gyermekirodalommal foglalkozó írók hoztak létre. Itt van konkrét téma ugyan, de ezzel együtt is létre tud jönni a szabad alkotás érzése. Például volt egy olyan témánk, hogy hogyan tanultam meg repülni. Érdekes volt látni, hogy mindegyik szerzőtárs másképp állt hozzá a repülés kérdéséhez. Volt, aki verset írt, volt, aki valami humorosabb mesét, volt, aki nem annyira humorosat, inkább érzelmesebb mesével jelentkezett abban a hónapban.

Alapesetben pedig a téma az utcán hever: jövök-megyek a városban, és látok dolgokat, aztán jön egy hoppá-élmény: Áprilisban miért esik a hó? Ja, hát mert a Holle rázza a dunyháit! És már lehet is írni. Így működik ez: jönnek a témák maguktól.

SzF: Mely irodalmi társulatoknak vagy tagja?

SS: Hetedhéthatár, Írócimborák, Litera-Túra Irodalmi és Művészeti Magazin. Az Írócimborák úgy kezdődött, hogy régebbről már ismertem Miklya Luzsányi Mónikát az Írócimbik egyik törzstagját. Ő keresett meg tavaly, hogy rendeznek egy alkotótábort, van- kedvem elmenni. Mondtam, hogy én nem foglalkozok gyerekirodalommal, nem írtam még meséket. Erre az volt a válasz, hogy nem baj, majd a tábor után fogok. És igaza lett.

SzF: Van valami hobbid, amit szabadidődben szívesen csinálsz?

SS: Olvasok és hétvégenként filmeket nézek.

SzF: Milyen tippekkel látnád el a szárnyukat bontogató írókat?

SS: Olvassanak sokat. Szórakoztató irodalomtól klasszikusokig mindent és sokféle szerzőtől, mert így alakul ki a saját stílus. És egyébként is: ehhez a szakmához szükséges az irodalom, az irodalmi művek konkrét ismerete. Ezenkívül írjanak, mert itt is a gyakorlat teszi a mestert. Írni és olvasni – ez a lényeg. Néha kérjék ki a tapasztaltabb írók a véleményét az írásaikról!

SzF: Köszönöm szépen az interjút!

SS: Én köszönöm a lehetőséget!

*Első közlés

2 hozzászólás

  1. Köszönöm szépen! 😃

  2. Mindig szívesen olvasom ezeket a portrékat. Gratulálok mindkét közreműködőnek. 🙂

Comments are closed.