Szökőcs Zsófia

A nevem Szökőcs Zsófia, 19 éves egyetemista hallgató vagyok, a BBTE kommunikáció és közkapcsolatok szakán.
Szatmárnémetiben születtem, de tanulmányaim miatt pillanatnyilag Kolozsváron tartózkodom. Úgy gondolom egy elég sokszínű személyiség vagyok, ugyanis több mindenbe belevágtam az elmúlt évek során: jártam dobolni, fuvolázni, pillanatnyilag autodidakta ukulelézem, emellett jártam énekórákra, és odahaza benne voltam a Kölcsey Ferenc Főgimnázium Fülemüle kórusában, s ezt a jó szokásom nem hagytam el, ugyanis most tagja vagyok a kolozsvári Visszhang kórusnak.
Kiskorom óta járok szavalóversenyekre, ahol többször értem el helyezéseket, úgy belföldön, mint külföldön, lehet innen is származtatható az irodalom iránti érdeklődésem, bár édesanyám is hozzájárult a sikereim eléréséhez. Régebben-,mint minden tini-én is írtam naplót, s ebben az időben akadtak érdekes gondolataim, melyeket papírra vetettem, majd lassan elhagyva a naplóírást megmaradtak a versek, és egyre gyarapodtak.
Néha megpróbálkoztam a pápai vizeken való kalózkodással-azaz prózát írni, de ezek kevésbé voltak sikeresek-szerintem. Versírásban mai napig nincs sok tapasztalatom, én úgy írok és azt írom, amit érzek, a vers a lelkem kivetülése, ihletem az elején gyakran más íróktól nyertem, mint Dsida, Szabó Lőrinc vagy Simonffy, de aztán rájöttem, hogy az eredetiséghez önmagam kell adnom, mert különben elvész a varázs, viszont nagy hatással voltak rám a Fodor Ákos-féle haikuk, melyek megtanítottak, hogy egy gondolat, legyen akármilyen rövid, képes olyan mérvű érzelmi hatásra, hogy az ember “padlót fog”.
Simonffy tanácsait megfogadva elkezdtem leírni az összes olyan gondolatot, ami elmémen átfutott, nem törődve, hogy rímel avagy sem, s ekkor alakultak ki az igazán őszinte írásaim-szerintem. Emellett sok más dolog is foglalkoztat, újságírás, rádiózás, zene, de örökké megmarad az irodalomhoz fűződő vonzalmam, melyet szavalóversenyek által vagy verseimmel tudok kifejezni. Az írás egyrészt önkifejezés, másrészt egy eszköz, melyet arra használok, hogy az embereket rádöbbentsem bizonyos dolgokra, a világ sötét részére, ami fölött sokan szemet hunynak és elmennek mellettük, mintsem szembenéznének vele. Bár sokszor éles, bántó avagy obszcén kifejezésekkel érzékeltetem mondandómat, de remélem, hogy egyszer ezek a gondolatok szöget ütnek majd a formálódó fiatalság fejében, s egy élhetőbb közösséget kovácsolnak ebből az egyre torzuló társadalomból.
Ami a hobbyjaimat illeti, elég sok van, szóval ezért sem sorolom most fel, akit érdekel, megtalál-tudja hol-a “költészet elefántcsont-tornyában”.

*

Szökőcs Zsófia

(csak úgy…)
jó volt érezni egy melegséget a hátamon
szerettem,nem szerettem,nem tudom
most már csak saját melegségemre számíthatok
néha le kell mondanom emberekről
csak nem tudom melyikről
szeretnék látni más szemével
hogy megértsem
szeretném hinni,hogy valóra válhat
s nem csak látszat
minden
képzelet
csak agyam vetít ki képeket
utál a természet
utál a fény s az éj
nem elég az akarat
a tervek álmok maradnak
(-s nem te leszel az ‘ki rombol)
nem változnak
ki látja a ráncokat
az élet barázdáit megannyi arcokon
a győzelmet harcodon
a könnyeket legördülve ajkadon
fáradalmaink a semmiért
álmok a célért
bukás a végért
sír a holtnak-béke
zenét füleibe
a benső szűkül
s nő a világ
toronyházak
emberek ‘kik már nem látnak
hol egy ekevas már relikvia
nem haladtunk
győz Gaia
ez sem ért semmit
a szeretet nem lakozik hátakban
az elmék nem világolnak
a gyűlölet hont foglal
s elhervad a virág
nem fon hajat a kislány
nincs mosoly a réten
csak emberek a HÉV-en
de ők sem látnak
csak az ablakot
azon túl semmit
pusztulunk

*

*impresszió a Malomárok utcáról*
/H. É. után szabadon/

papucsrojt mellett felejtett függöny
szívből kidobbanó vágyak
eszeveszett zajok feszítik a padlódeszkát
ólomsúlyú könnyek koppannak a falon
szívem elhagyott kulcsán vézna kezem
márványba karcolt nevem figyelem
szégyen, hogy csendbe burkolom magam
az ablakkereten túl tüzel az este
lélekvakító fények uralkodnak
kövek közé ékelődött csikkek
menj haza hamarabb
torz árny vájja ki szemgolyómat
kezem még nyúlna valamiért
de fű sarjadt, és megfulladt a fény

*

Hazaút
*impresszió*

Elhagyott nyaralók suhannak
a lámpák elmosódnak
lélek se ‘
Sötét ablakok néznek szemembe
szívemben kerítés
fák és bokrok övezik ‘be
szabályos zötyörgés:
tü-tüpp
cseppek a kabinablakon
az üveg is szenved
magányom kihat a környezetre
megfojtja a virágokat,rózsákat
mi marad hátra?
tü-tüpp
kívánok:
mert csillag indult értem
3,5
Figyelmetlen!
fény s árnyék csókja
tü-tüpp
fényszórók vakítanak,majd
semmi
a mélység
belefulladok a légbe
szálfák
temetőnyugalom..moha
a sír már nem mostoha
rothadó levelek szívemben
tü-tüpp
ősz
sültgesztenyeillatot hord a szél
és sálakat
és furcsa,idegen pillantásokat
tü-tüpp
sötét
égboltba olvadt szürke felhősáv
fehérre meszelt házak visítanak
nyögnek a falak,az utak
a füvek rágódnak,emésztődnek
gyomrodban,lelkedben
hogy felfogd tetteid súlyát
hogy ha eltörsz egy tojást
Ölsz!
vér nem-fehérje s sárgája tapad
senki nem vádol
csak a Megváltó
tü-tüpp
fékcsikorgás
lehunyom szemem
Kopp!
vér
Jó éjt!
tü-tüpp,tü-tüpp,tü-tüpp

*Első közlés

1 hozzászólás

  1. Kedves Zsófia!
    Fantasztikus vagy! Vigyázz magadra kérlek.

Comments are closed.