Oláh Tamás versei

Tűnő szélben

A csend üvegharangba zár.
Fent a kék tóban
felhők közt
hideg gömb úszik,
árnya lent
egy félénk alakot rajzol.
Régi időm barátját
ülteti mellém a párás lég.
Szótlanul, szegett fővel siklunk
az ismerős part felé.
Ami velünk történt
durván birtokba vesz
minket: tréfás színjáték nézői
leszünk.
Számoljuk a drága arcokat.
Egy régi sláger szól rekedten.
Illatos pipafüst
szótörmelékek közé keveredik.
Nevetések.
pohár koccanások,
ívelt gesztusok, kalandos ujjak,
szégyenek, titkok,
az emlék-részecskék
járják szabadon útjukat velünk.
Túlélők és eltemetettek
mind együtt vannak
testi tömlöcükben.
Romlásuk későbbi képeit
nem ismerhetik.
Sovány alak világít az ingen át,
a haj, a szem,
a kéz változik,
a hang marad ugyan az.
Lendületek és szünetek
váltják a múltat jelenné,
a jövőt végtelenné.
Ami volt és ami lesz
teljes bizonyossággal
fel nem tárható,
ami megkötöz és ami felold
együtt építi
mulandó remekművét,
az embert.
Minden víz alatt van,
minden együvé vegyül.
A sápadt Hold hallgat, marad
a sötét zsákmánya,
meg se moccan.
Az égből-vízből szőtt
világ darabokra hull.

* * *

Telefonfülke

Amikor még nem lapult
mindenkinek a zsebében
az az okosnak mondott,
hús és vér nélküli
csengő, csevegő társ,
amikor még a dicső falak
között kellett
levegőt vennünk,

s a rövid beszéd volt a jó,
ha valakinek
békítő vagy lázító,
tiszta, vagy álarcos
szavakat akartunk mondani,
találnunk kellett az utcán
egy üres telefonfülkét.

A kagyló gerle hangja jelezte
elkezdhetem a tárcsázást,
s a félénk
„halló, ki beszél?”

– kérdés után,
ha hangomat megismerte,
jött a szép bűnre hívó
huncut mosoly
siess, várlak!”.
S máris az alvó házak,
a csendes hidak fölött
lebegtem.
Egy idegen hang,
vagy a foglalt jelzés
agonizáló gurgulázása
viszont hirtelen öreggé tett.

S ha a gonosz
elnyelte utolsó tantuszomat,
az áruló szerkezet önmaga
áldozata lett,
dühös csapásaim érték
fémtestét.
De ha egy jól irányzott
gyomorütés után feljött
torkán a finom falat,
jutalmam lett:
hívhattam újra
a mennyországot.

Volt néhány résnyire nyílt fülke,
hosszú sorok álltak előtte,

– ki engedte ezt meg, és miért,
ma se tudjuk, –
ahonnan fel lehetett hívni,
és  i n g y e n,  ez volt a lényeg,
az oszló világ túloldaláról egy
félelem nélküli emberi hangot.
Aki nem hiszi,
annak utánajárunk![1]
szólt
a korabeli vicc poénja.
„Na, leesett a tantusz?”
mondtuk annak,
akinek végre beugrott.
A szerencse kacsintott rám,
ha a készülék
visszaadó gombját
megcsavarva kiesett
belőle egy ingyen hívás.

A leleményesek átfúrták,

és egy zsineget
vezettek át az érmén,
hogy vissza tudják húzni,
a feszült fonállal
a tárcsázott múltat.
Az üvegfalú kuckó,
a vihar dühös dobjai elől
szaladva menedékünk lett,
vagy csöppnyi terének

árnyéka enyhíttette
a nap kitárt arcának

mértéktelen fényét,
a hely szűke meg
indokát adta
összeborulásunknak.
De az a talpalatnyi föld[2]

sem volt teljesen a miénk,
nem tudhattuk kagylónkból
hová ágaznak el
intim sóhajaink,
sejtettük, de nem gondoltunk rá,
faragott emlékképeink,
karikára fűzött
kulcsaink idegen kezekhez
is eljuthatnak,
eszünkbe sem jutott
miközben egymásra ájult
vallomásainkat hallgattuk,
egy néma ajtó mögött,
valaki felgyúrt ingujjban
nagy türelemmel figyelte
miről szólnak égbe hajított
kurucos szavaink.
Beszéltünk, bátran,
mert ha a szavakat vágy hajtja,
igaza
szabadon futhat,

örömöt, gyönyört ad.
Tudtuk jól, ha megszokjuk
a hallgatást
a vétek sem hevít többé,
s víg tudásunk törpe[3] marad…

[1]            A régi vicc így szólt: Hogy kezdődött régen egy mese? Egyszer volt, hol nem volt…Hogy kezdődik ma egy mese? A TASSZ jelenti. Hogy végződött régen egy mese? Aki nem hiszi, járjon utána! Hogy végződik ma egy mese?  Aki nem hiszi, utánajárunk!

[2]     Utalás Madách Imre Az ember tragédiájának ismert szavaira

[3]     Ua.

*Első közlés