Városhoz közel

Hamuvá hűlni a tüzet engedjük-e? lomb sebesedik-e?
kazalból kenderkócot tépünk-e? hallgathatók a jelek?
dobok válnak-e kővé? az ellenségeink ránk lelnek?
három határ árkai a szemünket megvakíthatják-e?
füvekkel érdemesebb-e fönn, mint lenn gyökerekkel?
csizma csikorog-e, vagy a cserép csibeitató nyikorog?
olajos folyóba ejtenek-e, vagy mérgezett patakba?
madártojás törik? tűzhöz közel, városokhoz közel?
hej-haja, szárnyas hattyú száll mihozzánk sóhajtásra?
nyers kukoricát sütögetünk? vagy sámánok szállnak?

*

Szalmadunyhákat árkolnak körénk

Törik a fog, akár a jégcsap, komód sarkáig visz az öregség,
lebontott házak homlokáig, csorba lépcsőfokokon föl oda,
hol kazal kupolája világít kazalrakóknak,
hol szalmadunyhákat árkolnak körénk az öregasszonyok,
házi oltár a süppedő sötétben, tavalyelőtt és holnapután,
a töpörödött kicsi nők hisznek bennünk,
körülvesznek, mosdatnak s borotválnak,
fésülnek simogató kezekkel, lehet emlékezni szerelemre,
azóta mindig és mindig ezután, megbocsátani valakinek,
útszéli Krisztusnak, a kórók gyökereinek,
amikor ködös az idő, amikor nem látni át a szakadék fölött,
mikor a cementvályú mohája egy reggelre megrozsdásodik.

*

Zöld tüzekben

Néha azt gondolom, fölfelé bökök az ostorral, hol fákra,
keringő vándormadarakra, hol felhőre az égen,
biztosan jéggel van teli, harangszó is érkezik a szobába,
mely feketére festett viaszgyertyákat növeszt,
este részegre issza magát az apám,
feltűnik és eltűnik szakadatlan,
mintha látnám rokkantkocsiját, szekerét és teheneit,
két álmatlan kezét a permetezőgép réztartályán,
nem őrzi a szőlőt, a megérett rozsot, a hombár szagát,
az udvart, mely az egekre száll minden viharban,
látom az Istent, nincs falum más, csak mit adott,
zöld tüzeket, amelyek a holtak csontjaiból villóznak elő,
három utcát, a harangozót, aki haza bottal botol,
az öreg szülőket, kik nézik az ablakba ereszkedő holdat,
ahogy elfogy, s ahogy újra növekszik,
búsulni nem tudtak, de megtanultak,
szorongva figyelem őket, jöjjön a jég, mely ott is marad
az arcukon, és még hány ilyen álmában kiáltozó arcon,
mit veszthetünk? házat? a küszöb alá ásott kígyót?
úgy kérdezzük, mint soha senki más, hát jöjjön a felhő,
az a harangkötél, mely éjszaka elszakad, mint a ló lánca.

*

Madártalan levegő

Nyomorultabb az ég, mint még sohase volt a szívem fölött,
ahogy az ember vénül, mindennapi lesz a Százhold,
napokat, árkokat itt elnyel, széttaposott cipőket hoz a szél,
nem gondolkozom azon: milyen láb termi a tüskéket,
mi van a dűlők csöndjében, betört ablakok házában,
madárcsordás levegőben, az álmaimban,
lehet mégis, csak az ágyunkban fekszünk,
folyton nyomorultabb ég alatt, átszúrják, átbökik jegenyék,
múlik ez az éjszaka is, imádkoznak imátlanok,
talán még el sem aludtak, csak mentek nagyszemű sár alá,
hetven éven át bolyongtak itt,
jelen voltak mindenütt és mindenekben, egyetlen hangban,
páfrányok és madarak keresztjeinél, végig a bokrok alatt,
akácok lila harangjai a páskom legmélyén visszacsendülnek,
pont ebben az órában, talán valamivel előbb,
talán nem szeretjük az erdőt, mert van is meg nem is,
mert királyvargányái szinte kiszakadnak a talajból,
így aztán örökre ennek a mezőnek füvében s porában élünk,
nem igaz, hogy nem vagyunk boldogok,
semmit se tudunk egymásról, azt hisszük, beteg a szomszéd,
vagy egyszerűen meghalt, s íme, fiatalon látjuk viszont,
mint úszó föllegeket, sok hűséges lelket, abból az időből,
amikor még semmit sem tudtunk, amikor minden,
még a szőlőhegy is szépnek, tisztának látszott, mint a lovak,
szükségünk volt rá, akár a levegőre, kenyérre, noha borra,
álmodjuk, vagy tényleg igaz, hogy többféle boldogság van,
mire fölébredünk, újra éjszaka lesz, kedvünk támad zokogni,
hinni ebben a földben, Óceánkút kövén ebben az áradásban.

*Első közlés