Ahmed Amran: Hullámok

A kávézó nyitott felső teraszát választottam. Úgy ültem le, hogy az óceánra nézzek, ő meg velem szemben legyen. Az óceán minden irányból körülvette arcát.
Ez volt portréjának háttere. A hatalmas kék erősen hullámzott, és nagy fehér habokat vert fel a levegőbe. Ezt odalent nem láttuk ilyen tisztán, mikor a parton, a cipőket kezünkben fogva, mezítláb sétáltunk.
A homokparton kerülgettük az időről időre előrenyomuló víznyelveket, szaladgáltunk, mint a gyerekek.
Futkározás közben hol közeledtünk egymáshoz, hol eltávolodtunk. Összevissza beszéltem, a hullámzás diktált, és ingadoztam aközött, hogy valóban jól érzem magam, vagy csak azt akarom hinni.
A pincér illedelmesen letette az asztalra a süteményes tálat és a parázson készített mentás teát. Utána megfogta a teáskancsót, és felemelte, marokkói szokás szerint magasról, majdnem egy méterről teliöntötte a poharakat.
Akkor szólt hozzám, amikor a helyi népviseletbe öltözött pincér hallótávolságon kívülre került.
– Zavarna, ha egy személyes kérdést feltennék?
– Majd meglátjuk.
– Jól látom, hogy régóta egyedül élsz, úgy értem, nő nélkül?
– Miből látod azt?
– Abból, hogy jó érzéked van a háztartáshoz.
– Ezt honnan veszed?
– Te kérted, hogy olyan helyre vigyelek, ahol ruhákat és egyszerű háztartási kellékeket vásárolhatsz.
– Hogyne, ez tegnap volt.
– A ruhák vásárlásánál figyelembe vetted a mosást és a vasalást is, egy férfi ritkán gondol erre.
– És még miből láttad?
– A teáscsészéket nézegetve mondtad, hogy zavaró, ha az aljukban enyhe mélyedés van, így hiába fordítja az ember őket lefelé a csepegtetőben, fent egy kis víz megmarad.
Van itt értelme bármit is fátyol alatt tartani? – kérdeztem magamtól. Meghatott, hogy valaki foszlányainkban is meglátja az összefüggő világot, míg más számára az egészünk sem elegendő foszlánynak. Messzire néztem, mintha az óceántól kérnék tanácsot.
– Benned nagy félelem lakozik.
– Félelem? – kérdeztem vissza meghökkenten.
– Igen, félsz valamitől, talán az érzelmektől, főként attól, ami szép.
– Kifejtenéd ezt?
– Téged olyanok bánthattak vagy hagytak magadra, akik nagyon közel álltak hozzád. Te a hozzájuk fűző lágy, bensőséges érzelmekre vágysz, de jobban félsz azok újbóli elvesztésétől. Hát inkább nem engedsz senkit közel magadhoz, és inkább lemondanál azokról az
érzelmekről.
– Ha ez így lenne, ellenszenves alak volnék?
– Ellenkezőleg. Csak az fél valaminek az elvesztésétől, aki tisztában van annak értékével. Az ilyen embert meg kell győzni arról, hogy van, akiben bízhat. Ez a totális érzelmi fékrendszer nem használ, az életkereke ezzel nem forog, legfeljebb nyikorog.
– Kezd bonyolódni a beszélgetés, egyre nehezebb követnem a lelki elemzést.
– Ugyan, ez neked nem bonyolult, de máris keresed a kiutat, a Bika sarokba szorítva érzi magát.
– Honnan veszed, hogy Bika-jegyű vagyok?
– A jellemedből.
– Milyen a jellemem?
– A Bika-ember ragaszkodó, inkább tűr, de megtart, önmagát hibáztatja és önmagának okoz szenvedést, miközben figyelemre éhes és elismerésre vágyik.
– És még?
– A Bika-embernek ragyog az arca, ha kacag, de a szeme mélyén ott marad a fájdalom, ha igazi szomorúság lakozik benne. A Bika-ember olyan, mint ez a kék óceán, sokszor feszült a mélye, bár a felszíne nyugodt.
Ha ez sportmeccs lenne, időt kértem volna. Ha ez tárgyalás vagy munkamegbeszélés lenne, technikai szünetet kértem volna. De most nem a megszokott tér vesz körül. Védtelennek érzem magam, de védettségre most nem vágyom. Nyúltam a mentás tea után, kortyoltam belőle, megdicsértem az ízét. Ő csak mosolygott ezen.
Kicsit várt, utána folytatta:
– Jól van, megértettem.
– Mit?
– Neked ennyi elég ebből a témából.
– És ez zavar?
– Fontos témát sem muszáj erőltetni.
– Ezt hogy érted?
– A gyógyszeres doboz tartalmát nem egyszerre kell bevenni, hanem adagonként.
– Miért, én beteg vagyok?
– Az örömérzeted sérült.
– Furcsán érzem magam.
– Miért?
– Általában én szoktam a kérdező szerepében tündökölni.
– A tündöklés az, amikor elfogadjuk a magunk válaszait, és megszűnnek az ismétlődő kérdések.
Kimentette magát azzal, hogy kezet mosna. Tudom, hogy azon a vidéken a kézmosás az illemhely bújtatott kifejezése. Nem tudtam, hogy valóban ki kellett-e mennie, vagy csak levegőhöz akart juttatni, időt adott arra, hogy az óceán tanácsot adjon. Meglehet, hogy csak a beszélgetés kötelét akarta ellazítani, azt a kötelet, amelyet valójában én tekerek saját nyakam köré; az önostorozás, ami jellememből adódik, vagy talán a nemrég megszakadt múlt teszi mindezt velem?
Tegnap ruhavásárlás közben gyermekeim telefonon hívtak. Kérdezték, hogy hány nap múlva utazom vissza hozzájuk. Hányat kell még aludniuk? Ahogy a telefonbeszélgetést befejeztem, kerestem az arcát a tömegben.
Láttam, hogy szemei mosoly közben finoman könnyeztek. Kérdeztem, hogy mi a baj. Azt mondta, hogy nincsen baj, csak régen látott ilyen őszinte lelket egy emberi arcon eláradni, amikor olyannal beszél, akit igazán szeret. Hozzátette, hogy érzelmi nemesség vett akkor körül minket. A földrajztól, a kortól, a származástól és a nevektől független szabad világ teremtődött meg.
– Sokáig hagytalak magadra?
– Nem, vagyis…
Újból leült a szemközti székre, felvette a portré hátterét, és megszólalt:
– Tegnap elég hevesen és negatívan beszéltél a szinglikről, emlékszel?
– Én bizonyos szinglikről beszéltem.
– Nem védekezem, hisz én is egyedül élek, negyvenévesen.
– Ne haragudj, téged nem akartalak bántani.
– Tudom, hisz a szingliség, amire te gondoltál, az nem életmód vagy családi állapot, hanem gondolkodásmód.
– Talán erre gondoltam.
– A szingli az szerintem, aki reggel felébredés után arra gondol, hogy vele – csak vele – mi lesz. A szingligondolkodás már a nyelvben, az igeragozásban is megnyilvánul. Szingli lehet egy családapa vagy anya, vagy bármelyik testvér.
– Adott esetben egy család egésze szinglikből állhat?
Elmosolyodott. Vett egyet a rabati vegyes süteményekkel megrakott tálból, és bátorított, hogy én is egyek belőle. Mondtam neki, hogy bár édesszájú vagyok, nem szeretem a süteményt. Mosolya még nagyobbra szélesedett, akkor láttam őt szépnek.
A tengerparton visszafelé is mezítláb tettük meg az utat. Addigra megnyugodott a hatalmas kék, szelídebb hullámokat keltett. Jóval kisebbek lettek az előrenyomuló víznyelvek, alig kellett kerülgetni őket és körbe szaladgálni, többnyire egymás közelében maradhattunk.
Mintha szavak nélkül folyt volna tovább a beszélgetés.
A homokpart végén felvettük a lábbeliket. Azt vettük észre, hogy egymás kezét fogjuk. Egy pillanatra megrándult a keze, de én nem engedtem el. Mindketten mereven előre néztünk, mintha semmit sem tudnánk arról, amit kezeink tesznek. Különös pillanat volt. Azt éreztem, hogy a keze nem a testének, hanem a lelkének meghosszabbított része.

*Ahmed Amran: A lélek gőze – Fekete Sas Kiadó Budapest, 2019

1 hozzászólás

  1. Szeretném, ha sokáig mennének együtt kézenfogva a tengerparton…

Comments are closed.